Újrakezdők nyara – 5. rész

“- Akkor szerdán találkozunk. Viszlát!– futotta el Noémi szemét a könny, és, mivel nem akarta, hogy ez az ismeretlen férfi sírni lássa, sarkon fordult, és a kora esti hűvös szellőbe feszítve az arcát elindult a villamosmegálló felé.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Ólomlábakon haladt az idő, mióta Noémivel találkozott. Aludni sem tudott, és valami belső láz is gyötörte, legalábbis idegesítően kiszáradt a szája. Nem, az nem lehet, hogy ő szerelembe essen. Soha többé nem akar behálózva lenni, majd a porba hullva gyötrődni. Az kizárt!

A hét közepéig elvegetált – a munkában sem találta a helyét, meg otthon sem. Lenyomta a szokásos edzéseket, kivasalta az ingeket, amelyek már pár napja jobb sorsukat várták a szárítón, utána meg vicces sorozatokat nézett, de nem nagyon tudott nevetni sem. Pont, mint egy kamasz, aki először lesz szerelmes…

 
 

Szerdán két címre is ki kellett mennie, így azért gyorsabban repült az idő. Mire újra eszmélt, már indulhatott is Noémihez, vagyis elhunyt édesanyja körúti lakásához, ahol pár nappal ezelőtt elvarázsolódott a szíve.

A nagy belmagasságú, hatalmas ablakokkal a morajló körútra néző lakás már ridegen visszhangzott. Noémi gyakorlatilag mindent kipakolt. Misi ismerte ezt a fajta magatartást, általában a hónapokig tartó betegápolásban már gyászmunkát végzők állnak készen arra, hogy a jó emlékeket elraktározva, az elhunyt tárgyainak sorsát elrendezve kilépjenek újra a fényre. Misi azzal is tisztában volt, hogy Noémi még érzékeny, zárkózott, tüskés, de persze ez is teljesen normális ilyenkor. Nem is kérdezgette, csak hagyta beszélni, és figyelemmel hallgatta a nőt. Bárkivel ilyen empatikus lett volna, no de ezzel az álomnővel… legszívesebben el sem engedte volna, a végtelenségig bámulta volna őt a sötétedő szobában. 

Noémi anyja nyolc hónapig tartó ápolása során nem beszélt szinte senkivel – laptopján kommunikált megbízóival, akiknek fogalmuk sem volt, milyen élet-halál küzdelem közepette dolgozik a nő – és a temetés óta sem ült le egy jót beszélgetni senkivel. Most valahogy úgy érezte, ennek a “régiségkereskedő idegennek” – ahogy magában nevezte – kiöntheti a szívét. Kicsit összefüggéstelenül beszélt… az anyjáról, aki roppant művelt és humoros volt, akinek Jókai volt a mindene, de a kortárs irodalmat sem vetette meg… aki egyedül nevelte fel és aki végül csak átaludta magát a másvilágra…
– Maga hisz a Mennyországban? – nézett rá kerek szemekkel Noémi olyan hirtelen, hogy Misi nem is fogta fel, hogy ezt a kérdést neki intézték.
– Hiszek. Illetve, fogalmazzunk úgy, hogy nem hiszem, hogy csak ez az életünk van, utána nem lesz semmi – felelte, de Noémi visszazuhant az emlékezésbe, és újra lágyan, csendben folytatta.
– A legnagyobb kincs, amit az anyámtól kaptam, az a hitem. A legmélyebb gyászban és a legnehezebb pillanatban is éreztem, hogy Isten velem, velünk van.

Noémi lassan megindult az ajtó felé:
– Huhh, ne haragudjon, hogy ilyenekkel traktálom, nem is értem, mi van velem. Nyilván nem érdekli ez a sok lelkizés – rázta fel magát a nő.
– Nem traktált. Csodálom az erejét és a hitét. Szívesen hallgatnám még, de nem akarok tolakodni. Esetleg meginna velem egy kávét? Van egy kis kiállítás itt a közelben, eszembe jutott, hogy talán érdekelné… holnap délután kettőkor eljövök ide, a lakás elé. Remélem, itt találom… persze azt is elfogadom, hogy ha most nem nyitott egy találkozóra… – préselte ki magából Misi a randimeghívást, miközben érezte, ahogy a nyakától a homlokáig végigfut a vörösség.
– Milyen kiállítás? – ragadta ki a lényeget Noémi, pedig valóban nem tervezett még sem szórakozni járni, sem bárkivel találkozni.
– Jókai könyveiből szedtek össze pár ritka, régi példányt és különféle fordításokat. Szerintem izgalmas, és emlitette, hogy Önök is nagy rajongói az írónak – szólt rekedten Misi.
– Igen. Rendben, menjünk – egyezett bele Noémi, és elfutotta a forróság – jól esett neki, hogy valaki őt és az elhunyt édesanyját egy mondatban említi, mintha ő még élne…

Miután elbúcsúztak, Misi még sokáig nézte a villamost, amely elvitte a tüneményt, akit a szíve választott, és aki, úgy érezte, elrabolta az összes létező agysejtjét. 

Egy ideig még gyalogolt a tavaszi estében, kerülgetve a munkából hazafelé igyekvőket és a futókat, de hiába, nem szellőzött ki a feje… végül villamosra pattant, és kínjában kiszámolta, hány óra múlva látja viszont Noémit.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here