Rossz napok, rossz ötletek, rossz tálalás és csúfos kudarc. Így tudnám összefoglalni a szombatot. És én még azt hittem, ravasz vagyok, engem nem érhet igazi meglepetés. Kezdjük az elején. A kukkolós nap után váratlanul beállított Dalma. Egyedül voltam, Nóra hazaugrott pár holmijáért, én meg azon töprengtem, kimozduljunk-e este vagy ejtőzzünk otthon. Hallottam, hogy a kulcs fordul a zárban, mire feleszméltem, ott állt előttem a lányom. A feje vörös volt, érezhetően felturbózta magát idefelé jövet. Ugyan volt kulcsa a lakásomhoz, de nem azért, hogy rám törjön, ezért azonnal ideges lettem, ahogy megjelent.
– Hol van? – kérdezte köszönés nélkül. – Látni akarom, milyen nő, ha már így el tudott csábítani téged. Rád se ismerek apa, csalódtam benned. – Mindezt egy szuszra zúdította a fejemre, és talán azt remélte, hogy a rohamot nem tudom elviselni… Kis bogaram, előbb kell ahhoz felkelned…
– Először is szervusz, kislányom! – feleltem kimérten. – Másodszor is az a minimum, hogy csengetsz, elvégre ez nem a te lakásod. Harmadszor pedig annyit, hogy nem tartozom neked elszámolással, tulajdonképpen semmivel. Világos?
Az arcom elég haragos lehetett, mert egy pillanatra beléfojtottam a szót, de a pillanat valóban csak pár másodperc volt, utána ömlesztette volna rám a trutyit, ha hagyom.
– Apa, én csak jót akarok neked! Nem gondolod, hogy…– Itt vágtam a szavába és megcsóváltam a fejem.
– Ez rossz szöveg. Te nekem ne akarj jót, mert nem vagyok demens vagy elmeháborodott. És nem, nem gondolom, ahogy te sem gondolsz semmit, mert ha nem hagyod abba ezt a kioktató stílust, meg foglak kérni, hogy menj haza.
Láttam, hogy még a nyaka is kipirul. Nehéz volt arra gondolnom, milyen édes és simulékony kislány volt valaha, akinek a legnagyobb boldogsága az volt, hogy este az ölembe kuporodhatott és olvastunk. Ez a lány mintha fényévekre lett volna attól a tüneménytől, és ezt nem esett jól látni.
– Jól van! De nyugtass meg, hogy nem gondolod komolyan az egészet. Ez a nő nem is a te súlycsoportod! Kaphatnál ezerszer jobbat és még fiatalabbat is. Apukám, ne légy nevetséges!
Azt hittem, rosszul hallok. Néztem a lányt, akit már alig ismertem, akinek drága táskáját és cipőjét én vettem a születésnapjára egy méregdrága butikban, és úgy éreztem, megszakad a szívem. A „jótanácsait” osztotta volna, de nem volt tekintettel rám, sem Nórára, a kettőnk érzései nem érdekelték őt, hiszen meg se kérdezte, ki ő vagy mióta vagyunk együtt.
– Dalma, köszönöm, hogy erre jártál, de azt hiszem, jobb, ha most elmész. Majd akkor gyere vissza, vagy inkább csak hívj, ha képes vagy higgadt módon beszélgetni. Nem vagyok kisgyerek, idióta sem, szóval most menj!
– De apa…
– Kérlek, addig menj el, amíg nem kezdek üvölteni veled. Világos?
– Jól van, jól van…Megyek, de majd eszedbe fogok jutni, ha rájössz, hogy csak a pénzedre hajt.
Elfordultam. Nem bírtam ránézni, mert minden, amit gondolt, azt magából következtette ki. Piros táskája idegesen himbálózott a kezében, és a lába is remegett, de én nem hatódtam meg. Magamban csak azért imádkoztam, hogy Nóra nem találja itt, és nehogy egymásnak essenek, mert az szégyenletes lett volna. Amikor elviharzott, sokáig ültem csendben, és később, amikor Nóra megérkezett, igazán nem volt kedvem az egészről beszélgetni vele. Azt javasoltam, hogy menjünk el sétálni, és úgy intéztem, hogy a belváros felé haladjunk, ahol jópár ékszerboltot ismerek. Eldöntöttem, hogy megkérem a kezét, méghozzá szombaton, úgy az asztalnál, ott mindenki előtt, hogy ne higgyék, hogy titkolózom. Itt követtem el életem egyik legnagyobb hibáját, mert nem jutott eszembe, hogy ez egy bensőséges esemény, hogy nem lehet kifelé szeretni, és biztos soha nem lehetek abban, hogy a nő, aki közel egy éve a társam, igent mond. Hol van erre a garancia? Az hogy szeret, nem jelenti, hogy velem is akar élni. Ez az eshetőség azonban fel se merült benne.
Másnap első dolgom volt, hogy forgatható függönyt szereltettem fel, amelyen nem lehet átlátni, és megnyugodva vártam a szombatot. Meg is érkezett. Jött, látott és vitt mindent. Elsőként a szívemet, majd a hitemet és a bizalmamat. Pedig már egészen rendben volt a lábam, a fejem szintén, és a lányommal való incidenstől eltekintve a kedvem se volt langyos.
A séta alatt a belvárosban kinéztem egy gyűrűt, amely illett Nórához és nem teketóriáztam, megvettem. Akkor még azt képzeltem, semmi nem fog megállítani, felnőtt gyerekeinket le tudjuk szerelni, és ugyanúgy fognak előbb-utóbb örülni nekünk, mint mi ennek a késői szerelemnek. Dalma bár nem a legkellemesebb természetű, de azért nem is a sátán maga. Tudtam, hogy előbb-utóbb le fog higgadni, és ha ez megtörténik, minden megoldódik. Így érkeztünk el a várva várt naphoz, amikor is akkora balhé tört ki az étteremben, hogy bizonyára évekig fogják emlegetni a nevünk. Volt ott minden, mint valami utolsó falusi kocsmában. Szerintem, már soha többé be nem tehetem oda a lábam, pedig az egyik kedvenc helyem volt mostanáig.
Nóra szakított velem, Dalma elküldött melegebb éghajlat, és a másik három gyerek se lett vidám, pedig nekik aztán semmi közük a hisztisen tomboló felnőtt lányomhoz. Hogy vége-e a világnak? Most úgy látom, igen. Egyedül maradtam, és mindenki haragszik rám. Kell ennél rosszabb?
Folytatjuk…