Vándorúton

Szonja felsóhajtott. Volt egy pillanat, amikor nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon, de ez igen rövid pillanat volt. Már egy éve más volt a világ. A változás most gyökeres volt, nem olyan akarom is, meg nem is. Fokozatosan, de megállíthatatlanul alakultak át az emberek. Volt, akivel már beszélgetni sem tudott, mert felemésztette a félelem. Mások csendben szorongtak. Az viszont biztosnak látszott, hogy már soha semmi nem lesz a régi. De ez egy júliusi keddre is igaz, hiszen minden, ami elmúlik nem lesz már olyan, mintha meg sem történt volna. Visszanézve pedig csodálatossá szelídülnek az emlékek. Már amelyik.

Minden nap a munkahelyén, az utcán, a posta előtt is a vírus volt a téma. Olyanok elegyedtek szóba egymással, akik különben soha nem váltottak volna egy szót sem. Nem volt már fontos, hogy valaki öreg vagy fiatal, nő vagy férfi, egyformán rettegett. Egyre többen képtelenek voltak palástolni félelmüket, mint például a szemközti szomszéd, aki ivott. Állította, hogy nem a vírus miatt, ő előtte sem vetette meg az italt.

Most viszont egy kicsit több gurul le a torkán, már nem bírta a feszültséget. Kanadában sem voltak kevésbé gyengék az ember, mint máshol, mégis mintha napról napra kevesebb ember őrizte volna meg a józan eszét. Látta, hogy a félelem lyukat fúr az ember agyában, és szétspricceli apró magvait, aztán azok a szélvész gyorsan gyökeret eresztenek.

A nagymama nyolcvannégy éves volt, és már egy ideje nem volt kedve élni. Nem a papa után akart menni, sőt még ki is hangsúlyozta, hogy reméli, nem találkoznak odafenn. Neki elég volt az az ötvenöt év, amit vele töltött idelenn. Új ismeretségre vágyik. Fia megütközve hallgatta, de nem akart rászólni. Most nem. A vírus alatt mintha toleránsabb lett volna az anyjával, pedig máskor csúnyán rápirított.

És a nagymama, Szonja anyja megbetegedett. Fulladt és kapálózott a levegőért. A kórház, ahová bevitték, telt házzal üzemelt. Látogatni nem lehetett, mert a kockázat az kockázat. Szonja minden nap hallgatta a nővér beszámolóját, amely végén mindig elhangzott az a kijelentés, hogy készüljenek fel, a mama meg fog halni.

Már az is csoda volt, hogy valaki szóba állt velük. A barátok rég elmaradtak, a rokonok beletörődve várták a pillanatot, amikor megcsörren a telefon és egy színtelen hang közli, hogy az öregasszony égi vizekre evezett. Amikor ez bekövetkezett, Szonja öccse azonnal intézkedni próbált. Úgy gondolta, a mama megérdemli, hogy tisztességes temetése legyen, de nem otthon, hiszen negyven éve élt Kanadában, már ez az otthona. Saját maga vette meg előre a sírhelyet és évek óta gondozta is, hogy idővel oda kerülhessen. Kérte, hogy virágokat minden évszakban ültessenek a sírhalom köré, mert az boldoggá tenné. Bólogatott a fia és a lánya, bár összenéztek és tudták, senkinek nem lesz ideje, hogy a temetőbe járjon. A nagyi azonban régi vágású ember volt, úgy nőtt fel, hogy hitt a szeretet erejében.

A sír gondozása számára pontosan ugyanolyan fontos volt, mintha felköszöntötték volna névnapján, ami a kedvenc ünnepe volt. Különleges neve volt, így az egész család ezen a napon gyűlt össze, hogy köszöntse, és eszükbe sem jutott karácsonyra vagy netán szülinapra beállítani hozzá. A névnap fontos esemény volt. Xénia napot nem minden nap tart az ember, és nem is süt háromemeletes tortát önmagának, csak ha ilyen neve van.  A mama megadta a módját az ünneplésének. Az előző évi összejövetelig soha egyszer sem felejtette el, hogy az az ő ünnepe.

A kórházat nem érdekelte egy öregasszony terve a halál utáni élettel. Az élőkkel sem tudott mit kezdeni, nemhogy azokkal, akik nyolc évtized felett valami újban reménykedtek. Amikor érte mentek és elintézték a papírokat, Szonja megdöbbenve tapasztalta, hogy kötelező a hamvasztás. Azt régóta tudta, hogy a halál után az emberből legtöbbször csak kínos papírmunka marad, és hirtelen csak egy test lesz, amitől meg kell szabadulni. A test, amellyel annyit törődünk, ami miatt szomorúak vagy büszkék vagyunk, valóban egy pillanat alatt átváltozik egy eltüntetni való teherré.

Az ügyintéző műmosollyal, műkedvességgel kitöltetett minden iratot, aztán kérte, hogy legyenek türelemmel, a valaha volt Kis Xénia földi maradványai majd meg fognak érkezni hozzájuk. Szonja Zoltánra nézett, aki nem viszonozta pillantását. Kanadában sem volt más a halál, mint otthon. Egy ember végét jelentette, ami bármilyen rideg is, csak adat és emlék maradt.

Kiballagtak a barátságtalan, de patikatisztaságú irodából és egy dolognak örültek: anyjuk sose tudhatta meg, hogy az előre megvásárolt sírhely felesleges volt.

– Akkor most várunk? – kérdezte az öccse.
– Igen, hallottad. Akár hónapokat, megmondták. A gyerekeknek nem lesz könnyű megmondani, hogy a nagyi…
– A gyerekek rugalmasak… – Nézett rá keményen a férfi. Nem szerette a nyavalygást.

És tényleg. A nagymama élete úgy hullott ki a mindennapokból, hogy az űr, amit maga után hagyott, nem okozott nagy fájdalmat. Talán az öregség az, amely előkészíti a fájdalom lassú törlését, gondolta a nő többször is a gyász folyamatában.

Három hónap elteltével azonban Szonja kezdett türelmetlenkedni. A hamvasztásról szóló értesítést már régen megkapták. A postán feladott hamvak azonban eltűntek valahol. Volt ebben valami groteszk, bosszantó és felháborító is. Hogy lehet az, hogy egy ember így végezze? Rebeka, Zoli tizenéves lánya megjegyezte, hogy a mama úgyis mindig utazni vágyott. Az apja tekintete azonban eszébe juttatta, hogy vannak határok, amelyeket szavakkal sem szabad átlépni. Elnézést kért és visszament a szobájába.

Szonja reklamált a postán, aztán minden lehető helyen, de a legtöbb hivatalnok csak széttárta a kezét, és tanácstalanul ingatta a fejét. Egy ember, aki valaha volt, eltűnt úgy, hogy szó szerint semmi nem maradt utána. Tulajdonképpen ez a legjobb vég, nyugtatta magát. Elvégre mind elmegyünk, és nem számít, hogy mi lesz abból, ami utánunk marad.  Néhanapján azzal vigasztalta magát, hogy anyja bizonyára hangosan nevetve figyeli oda föntről az eseményeket.

Egy év múltán viszont fura meglepetés érte, amikor kinyitotta a postaládát. Egy szorosan zárt csomagban, millió pecséttel és írással megérkezett Xénia néni, aki körülutazta holtában a fél világot. Szonja kivette, megsimogatta a dobozt és leült vele a szoba közepén a szőnyegre. Azon gondolkodott, vajon anyja tudja-e, hogy még így holta után is mennyire különleges utat járt be. Ekkor jutott eszébe, hogy másnap Xénia nap van. A név vendéget jelent. És tényleg vendégük érkezett.

Letette a csomagot és a hűtőből tojást szedett elő. Tortát fog csinálni, határozta el. A névnap az névnap, és anyja biztosan boldog lesz. Ezzel a gondolattal törte fel a tojásokat, és szórta a tálba a hófehér lisztet, amelynek porát könnyedén megfújta a júliusi szél, amely váratlanul besurrant a konyhaablakon. Valaki ekkor elmosolyodott a felhők szélén ülve.

fotó: Pinterest