Kiara szerette volna világgá kiáltani, hogy boldog! Igaz, hogy ezen a napfényes májusi napon erre senki sem volt kíváncsi, de nem bánta. Olyan könnyű volt szíve-lelke, mint az utóbbi években talán egyszer sem. Ahogy végig sétált a Corso Garibaldin úgy tűnt, mindenki gondtalan, vidám és tettre kész, pedig csak ő volt az. Mást aligha gondolhatott, hisz Luccában volt, ami csodálatos kőházaival, kanyargós utcáival, a San Michéle in Foro templomával maga volt a földre szállt csoda. Egy évvel ezelőtt, amikor még Pesten zokogott apró albérletében, álmodni sem mert volna a csodálatos városról.
Toszkánáért mindenki rajong, aki él és mozog, de keveseknek adatik meg, hogy valamelyik városában telepedjenek le. Oda születni kell, mondta neki mindig a nagyanyja. Most az egyszer nem volt igaza. Persze, az is lehet, hogy jót akart neki, amikor le akarta szoktatni az álmodozásról. Kiara azonban örült, hogy nem felejtett el álmodozni.
Egy évvel ezelőtt ilyenkor már számolta vissza a napokat az esküvőjéig. Úgy hitte, három hét múlva annak a férfinak a felesége lesz, akiről egész életében álmodott. Huszonnyolc évesen tele tervekkel, és az járt a fejében, csinos virágboltot nyit nem messze a lakásuktól. Olyan helyes kis üzletet, amilyet látott Franciaországban, no meg Olaszországban nagyon sokszor. Tele lesz szebbnél szebb virágokkal, kaspókkal, és milliónyi apró mütyürkével, ami megszépíti a lakást, vagy az ott lakók mindennapjait. Örökölt egy kevés pénzt a nagyapja után, ami nem tűnt rossz kezdetnek az élethez.
Úgy tervezték, kis esküvő lesz, nem szükséges nagy felhajtást csapni, mert lehet, hogy az élet az esküvővel kezdődik hivatalosan, de nem azzal ér véget. Attila, aki precíz mérnökaggyal rendelkezett, különben sem volt híve a csicsás romantikának. Mindig is volt benne némi visszafogottság, amit az emberek nagy része ridegségnek gondolt. Kiara úgy látta, hogy a férfi egyszerűen csak zárkózott. Harmincnégy éves volt, őelőtte is megélt pár dolgot, talán nem múlt el benne minden nyomtalanul. Sosem nyaggatta, hogy meséljen, hagyta, hogy a férfi olyan legyen, amilyen. Szerette őt, és nem akarta megváltoztatni.
Aztán azon a pénteken mindennek vége lett. Elszállt az esküvő, a tortát még le tudták mondani, a kis étterem vezetője pedig látva Kiara arcát, visszaadta a foglalót. Azt mondta, ne legyen már rosszabb a helyzet, mint amilyen. A lány végtelenül hálás volt neki ezért a mondatért. A visszakapott pénzt hazavitte, és a fiókba süllyesztette. Akkor még nem sejtette, hogy valaha mennyire jó jön neki egy új országban, új lehetőségek közt.
Luccában már járt egyszer a húszas évei elején, de akkor a lányokkal mindenre figyeltek, csak a városra nem. Ittak, buliztak és nevetésükkel teleszórták a várost. Nagyanyja azt mondta volna róluk, hogy illetlenek és pimaszak, de szerencsére nem tudott az egészről. Az ő véleményétől mindig tartott, mert a feszes arcú, tartással rendelkező asszony nem volt kíméletes senkivel maga körül. A legtöbbször igaza volt, mégsem esett jól, ahogy a véleményét közölte.
Most pedig május volt megint, és az ég valószínűtlenül kéken ragyogott. A lány könnyű, virágos ruhájában, hullámos gesztenyebarna hajával és ragyogó kék szemével nem volt mindennapi jelenség. Vékony derekát egy öv tette még karcsúbbá, izmos lábán könnyű szandált viselt, és már cseppet sem úgy nézelődött, mint egy izgatott turista, pedig csak egy hete érkezett.
Igaza volt Bécinek, gyerekkori barátjának, más világ volt itt, és ő ebben a világban otthon akart lenni. Mindehhez hozzájárult a szerencse is, hogy a fiú segített neki szállást találni. Ő ajánlotta magát a várost is, mert a rokonai ott éltek már vagy húsz éve. Igaz, hogy ő csak három-négy alkalommal volt kinn náluk élete során, de úgy tartotta, igazán elolaszosodtak. Hangosak lettek, levetették búskomorságukat, ami addig jellemezte őket, ahogy az otthoniakat is folyton. Talán a napsütés, a meleg, az újdonsült szomszédok és barátok is segítettek nekik. Mindenesetre az elmúlt húsz év alatt megtalálták a számításaikat. Két fiuk és egy lányuk, Béci unokatestvérei is tökéletesen beilleszkedtek az ottani környezetbe. Hozzájuk ajánlotta be Kiarát, és remélte, hogy a lány boldogulni fog a segítségükkel. Nagynénje különben is barátságos asszony volt, csak az élet alaposan megtaposta.
Kiara amennyire csak lehetett, az elmúlt napokban bejárta a várost. Napestig kóborolt a szűk utcácskákban, leste az ottaniak életét. Néha órákon át üldögélt egy padon és belefeledkezett a látványba. A Piazza Anfiteatro forgataga mindig könnyedén beszippantotta a járókelőket. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha tízezer ember befogadására volt alkalmas a terület. Most árusok hada vette birtokba, és próbálta portékáját megfelelően tálalni. Sokan biciklivel gurultak át a zsúfolt téren, és senki nem szentségelt, ha épp lassítania kellett vagy akadály került az útjába.
A lány Béci rokonaihoz tartott ezen a csodás délutánon. Már hat óra is elmúlt, de a nap heve nem enyhült. A telefonos helymeghatározó nagyban segítette a tájékozódásban, mert bár Béci nagynénje, Anita asszony elmagyarázta, hogyan juthat el hozzájuk, nem sokat segített a lánynak. Olyan kacifántos útvonalat tervezett neki, hogy úgy érezte, még véletlenül se találja meg a házat. A városfalon kívül laktak egy szerény kőházban, ahogy a nő elmesélte.
Nem akart buszra szállni, sem taxiba, mert a várost csak gyalog lehet megismerni, gondolta. Azért negyvenöt perces gyaloglás után picit átértékelte ezt a gondolatot, de már késő volt. Azt is megbánta, hogy nem fogadta el a felkínált segítséget. Martin, a kisebbik fiú szívesen elugrott volna érte, de Kiara nem akart gondot okozni senkinek. Martint sem ismerte, így nem tudta, hogyan venné ki magát, hogy azonnal kihasználja a köztük lévő félismeretséget.
Maradt a gyaloglás a domboldalon, ahol gyönyörű látvány tárult elé. Lenn a völgyben parányi házak tündököltek, ő pedig beleharapva a friss, májusi levegőbe már nem is bánta makacsságát.
A kőfallal körbevett ház minden volt, csak aprócska nem. Borostyán futott le az egyik oldalán, és a fal tövében hortenziabokrok virítottak. Még nem nyíltak, de a lány elképzelte, milyen csodásan mutathatnak teljes pompájukban.
Ahogy a hatalmas kovácsoltvas kapu elé ért, a nagy bámészkodásban nem vette észre, hogy kutyapiszokba lép. Friss lehetett, mert azonmód meg is csúszott rajta.
– A büdös életbe! – kiáltott fel.
– Abba! – mondta valaki váratlanul magyarul. – Viszont arra ne számíts, hogy anyám beenged a házba azzal a lábbelivel.
Kiara elpirult, hogy így rajta kapták. És a magyar szó, némi olaszos beütéssel még jobban kizökkentette ábrándozásából.
– Elnézést! – mondta zavartan. – Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy belelépek ilyesmibe.
– Ott a fűben próbáld meg letisztogatni – mutatott a szőke hajú fiú a diófa tövére. Egy cseppet sem illet a környezetbe. Magas volt, szikár és napbarnított. Fehér ingben és laza farmerban eszméletlenül jól nézett ki. A lány nyelt egyet.
Aztán elkezdte a fűbe dörzsölgetni a szandálját. Egy apró ággal a talpán lévő réseket is kapargatta. A srác kaján vigyorral méregette.
– Most mit bámulsz? – rivallt rá mérgesen.
– Hát nem minden nap fogadunk kutyaszarba lépett vendéget – hangzott a válasz. Ahogy az enyhe szellő meglebbentette kócos fürtjeit, még dögösebbnek tűnt. Kiara elfintorodott: csak neki lehet ilyen balszerencséje. Még hogy a kutyaizé jót jelent!
Peeersze. Egy jó adag bűzt, ami nem akart kiszállni az orrából.
fotó: Pinterest
