Móric azonnal megbánta a tulipánokat, ahogy kilépett az üzlet ajtaján. Hiába sütött a nap, megborzongott, mintha valaki jeges kézzel érintette volna meg nyakát. Tarkóján érezte a könnyű fuvallatot, amit jelnek vélt. Flóra a rózsákat szerette, ám ő hagyta, hogy a szép virágáruslány rábeszélje. Elszégyellte magát, mert ahhoz már nem volt fiatal, hogy egy ragyogó szempár, és egy csábos ajak félreseperje a megszokásait. A nő, akit minden héten alaposan megnézett magának, csinos volt. Nem, ez olyan átlagosan rossz kifejezés, javította ki magát. A nő szép volt. Tudta róla, hogy Magdának hívják, és ez a komoly név is tetszett neki.
Azon a tulipános napon mintha még kedvesebb is lett volna a megszokottnál. Mintha flörtölt volna vele, de az is lehet, hogy beképzelte magának. Sose értette különösebben a nőket, de ezzel nem volt egyedül, férfitársai is hasonlóképpen vélekedhettek, mert sorra váltak el a negyvenes éveik elején, amit a kor elvárásainak számlájára írtak.
Volt, aki azt hitte, akkor fog visszafiatalodni, ha csitrivel köti össze az életét, a másik csak jól akarta érezni magát egy olyan lakásban, ahol nem volt gyerekzsivaj, a harmadik meg egyszerűen unatkozott. Ő nem merte megvallani, hogy Flóra sose untatta. Tele volt élettel és vidámsággal, és olyan boldogan tudott nevetni, ahogy senki a közelében. Flóra különleges volt. Nem kimondottan szép, de aki ismerte, biztosan annak látta. Talán a humora és a derűlátása tette, nem tudta, az viszont csúnya tréfája volt a sorsnak, hogy éppen őt akarta kiszólítani ebből a világból. Ugyan kinek lett annyira fontos odafent, hogy épp az ő feleségét hívja magához?
Móric a betegség első pillanatától haragban volt Istennel. Nem alkudozott vele, nem káromolta, de leszámolt mindenféle lehetőséggel, amelyet felkínált neki. Még a temetést is pap nélkül akarta intézni, de Flóra megkérte, hogy ne tegye. Pontosan másfél év alatt vitte el a rák, és hiába voltak már modern kezelések, Flóra teste nem reagált semmire. Ha valakinek elmondta volna, hogy sokat nevettek ők ketten az alatt a tizennyolc hónap alatt, bizonyára elborzadt volna, vagy talán el se hitte volna. Pedig így volt, de ez nem rajta múlt, hanem a nőn, akit mindenkinél jobban szeretett. Csak harminchat év jutott neki, abból is elvitt másfelet a betegség. Persze arra nem volt magyarázat, hogy miért pont őt, miért ilyen fiatalon, és arra sem, miért nem maradhatott tovább, amikor még annyi terve volt. Gyerekeik se születtek, mert két évvel előbb ismerkedtek meg, és kis közös időre vágytak, ami nem nyúlt hosszúra, ezért szörnyen fájt neki, hogy ostoba módon nem igyekezett kalapálni ezt a gyerektémát.
Flóra után csupán az emlékek maradtak, meg a ruhái és a könyvei, amiket ő nem dobott ki, nem ajándékozott el. Képtelen lett volna rá, habár már elmúlt tizenöt hónap, és az összes barátja arra biztatta, hogy ne nézzen vissza. Mekkora marhaság ez! Ha valaki meghal, akkor az itt maradottaknak azon kell dolgozniuk, hogy minél előbb elfeledkezzenek róla? Hogy hiheti azt egy élő, hogy aki volt, az könnyen elmúlik egy másik ember emlékezetében, aki szerette? Ő nem akart túllépni a lány emlékén. Ebben nem volt semmi önkínzás, csak nem tudott másképpen gondolni rá, mint el nem múló szerelemmel.
A tulipánok nem illettek Flórához. Ezért úgy döntött, kidobja őket. Az üzlettől pár méterre állt egy rácsos kuka, ami teljesen üres volt, abba tette, de csak finoman, hátha valaki még el akarja vinni. Nem vette észre, hogy Rena figyeli, és amikor fázósan összehúzta magán a ballonját, majd befordul a sarkon, kifut és gyors mozdulattal kikapja a csokrot.
– No, a kedvenc vásárlód tetszését nem nyerte el a tulipán! – mondta, ahogy visszaért.
Magda felpillantott a számlakötegből, és zavarba jött. Ez a kotnyeles lány mindent észrevesz… A pasas kidobta az ő csodaszép virágait? Ez miféle viselkedés a részéről? Többet nézett ki belőle, mint ekkora udvariatlanságot. Ha annyira nem kellettek neki, miért nem mondta meg, és akkor nem tukmálta volna rá. Megharagudott. Kicsit a szíve is fájt, mert azt remélte, hogy jól választott, de azzal, hogy a virágot a kukába dobta, úgy érezte, őt magát is leminősítette.
– Teszek rá! – felelte ingerülten. – Hadd lám! – Egy futó pillantást vetett csak rájuk. – Szerencsére semmi bajuk nem lett, tedd vissza a vázába! Ha nem kell neki, nem kell, kit érdekel?
– Talán téged! – jegyezte meg halkan Rena, és gyorsan elfordult, nehogy meglássa rajta, hogy diadalmasan mosolyog.
A főnök haragszik, gondolta elégedetten. És ha haragszik, akkor ez csak amiatt lehet, hogy megbántották. És ez jó, mert végre nem közömbös, ahogy eddig mindenki iránt, aki közeledni mert feléje. Kedvelte Magdát, és nagyon szerette volna, ha felébred abból az álomból, amibe férje halála után ringatta magát.
– Engem nem érdekel senki! Nem akarok erről beszélni tovább. Csak az bánt, hogy képes volt kidobni ezeket a gyönyörű virágokat.
– Akkor jó… – Rena az olló után nyúlt, és a fehér szalagból egy hosszabb csíkot nyisszantott le.
Az járt a fejében, hogy milyen furcsák az emberek. Csak azért képesek hazudni önmaguknak, hogy ne fájjon a szívük. Pedig a szívnek az a dolga, hogy időnként fájjon. Ő csak tudta, hiszen sose heverte ki, hogy apja gyerekkorában elhagyta.
Magda egész délután szótlanul tett-vett és alig várta, hogy hazaérjen Billyhez. A kiskutya lett minden öröme, még akkor is, ha nehezen tanulta meg a szobatisztaságot. Bezzeg az a fránya macska, azzal nem volt soha gondja, ha ki kellett mennie, csak megkaparta az ajtót, és már futott is ki a kertbe. A szomszédéba, aki észre se vette.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
