Vissza akarok menni a gyerekkoromba! Ha toporzékolással elérném, megtenném…Talán nem hosszú időre, és persze a mai eszemmel és tapasztalataimmal. Egyáltalán nem azon okból kifolyólag, mert olyan jó volt mindig gyereknek lenni.
A legtöbb ember megállás nélkül a fiatalság után sóvárog, amelynek előnyeit nem kell felsorolnom. Még azt se mondhatom, hogy azért volt jobb akkor, mert nem fájt semmink, hiszen elestünk, megszúrtak a bokrok, parancsolgattak a szüleink, és abban a korban nem igazán voltak tekintettel arra, mi van a lelkünkben. Ezt a mai társadalom szülői közössége nem is érti. Hát nem a gyerek a világmindenség közepe? Nem, nem mindig és nem állandóan.
Gyereknek lenni régen se volt oly felhőtlen, csak visszanézve látjuk így. Nehéz bevallani, mert a múlt szépsége takarja a gondokat, pedig voltak. És mégis jó lenne a régi utcákon csatangolni szabadon, amelyek még kisebb volt a forgalom, és a sietség ismeretlen fogalomnak tűnt. Az emberek tették a dolgukat, de nem akartak mindennap belefulladni a rengeteg hasznavehetetlen információba. Könnyen tehették, mert alig történt valami a mindennapokban. Mégis jó volt, hogy nem tudhattunk mindenkiről mindent. Nem a boldog tudatlanság állapotát sírom vissza, bár megesik, hogy azt is, hanem azt a világot, amikor nem ugrott mindenki a más torkának. Mások voltak a prioritások. Hasznos volt, hisz nem tette kirakatba semmi kis pillanatait a falusi, ahogy a városi ember se. Manapság mindenki csak a hazugság szót felejti el rátetováltatni élete hirdetőtáblájára. Nem kellett szembesülnünk az összes ismerősünk nyaralásával, házassági gondjaival, új autójával, ebédjével és mindennel, ami csak rá tartozik.
Ha visszamehetnék, járnám a régi utcákat, köszönnék mindenkinek. Ej, de gyűlöltem ezt valaha. Ha elbambultam, és elkerekezett mellettem Piroska néni. Marika néni, vagy anyám egyik barátnője, és nem köszöntem illedelmesen, otthon már várt a szidás. Ez az információ gyorsabb volt a fénynél.
Ha visszamehetnék, látnám azokat az arcokat, akiket már soha többé, és megfigyelném őket, mert sokkal többet tudtak a hétköznapok keserveiről, mint a maiak. Meglesném, honnan vették az erőt a rengeteg kudarchoz és visszautasításhoz. Soha nem hagynám, hogy félreállítsanak onnan, ahol az én helyem van. Jó lenne újra látni a házakat, amelyek előtt rózsabokrok nőttek, és élet volt minden kertben, bodzabokorban. A fenyőfasorok még kisebbek lennének, de akkor is ragyognának télen a hó súlya alatt.
Beleszagolnék az őszbe, amikor a gesztenyefák levelét égette a községháza gondnoka. Az az illat meg a fényes gesztenyék a markomban hozza vissza nekem a falut, amit szerettem. Az utcákon még megálltak akkortájt az emberek, megvitatták a termést, az új pletykákat, és kibeszélték a papot, akihez csinos szakácsnő érkezett. Idővel távozott is, mert gyakran terhes maradt, és máshol kellett megszülnie az égből pottyant babát. Olykor a pap is vele ment, de inkább maradt, mert a falu szája bár nagy volt, a szíve engedékeny maradt. Emberből van ő is, suttogták egymás közt, és nem akartak neki rosszat, hiszen gyönyörűen beszélt a misén a paráználkodásról.
Ha visszamehetnék, jobban figyelném a szüleimet, hogy megjegyezhessek róluk minden apróságot. Talán még titkos képeket is készítenék róluk, hogy elkapjam arcukat azokban a pillanatokban, amikor olyanok voltak, amilyenek mindig szerettek volna lenni. Elraktároznám azokat a napokat, amelyeken sokat nevettem, és már kora reggel szaladtam ki a búcsúba, pedig még alig pakoltak ki az árusok.
Hatalmas búcsú volt minálunk, a környék csodájára járt. A falu temploma körül meg kis utcákban is állt a bóvli, de én csak csillogó babakocsikat, láncokat és vattacukrot láttam mindenből, amit nem kaphattam meg, még akkor se, ha nagyon hamar elfogyott a pénzem. Azon a napon szabad volt költekeznem, de csak módjával, és annak szabadságát nehéz elfelejteni. Persze, ha anyám délutánra kicsinosította magát, nem nagyon, inkább szolidan, és ő maga is elvegyült a tömegben, akkor hízelgéssel még ki lehetett tőle kunyerálni némi aprót a körhintára. Szállós hintának hívtuk, mert repülni lehetett rajta. A lovas-autósnak bolondkocsi volt a neve, hamar kinőttük.
Ha visszamehetnék, élvezném a tömeget, amely magával sodort azon a napon, és nem zavarna a hangos diszkózene se, ami betöltötte a teret.
Hiányoznak az utcák, a barátnőmék háza, amit palotának láttam, mert kétszintes volt. Hiányoznak a titkok, a sejtelmes nyári esték, amikor az alkonyatban estig kint lehettünk az utcán és bújócskáztunk, miközben szüleink élvezettel trécseltek.
A fontos dolgokat mindig ők oldották meg, és hagyták, hogy mi gyerekként azt tegyük, ami nekünk való: játszunk. Úgy, hogy másokat ne bántsunk, bár a gúny és az undokság akkor is létezett.
Nem, nem volt minden felhőtlen és rózsaszín. Inkább emberséges és fakó, de ebbe a szürkeségbe jól esett álmainkkal és képzeletünkkel színt vinni. Voltak reményeink, hittük, hogy bárki és bármi lehet belőlünk, ami gyorsan megváltozott, de akkor is megajándékozott bennünket az elérhetetlenség puha átverésével. Mégse bántuk.
Ha visszamehetnék a gyerekkoromba, csennék a vágyakból, amelyek előre vittek. Zsebembe rejteném, és bíznék benne, hogy sose apadna ki. Hosszúhajú, copfos kislány lennék, aki szalad az úron, és semmi mást nem akar, csak hogy szeressék és elfogadják olyannak, amilyen.
De az idő sose lépeget hátrafelé. Sose ad aprót, ha nem jól osztjuk be. Radírjával törli azokat, akik hangját nem halljuk már régóta. Lekaparja a vakolatot a házakról, meghajlítja a fákat, és az utakon kátyúkat hagy maga után.
Ami még marad, azt a csend teríti be, és már nem engedi, hogy gyakran pillantsunk hátra. Még orra buknánk életünk csigalépcsőjén araszolva.
Kép forrása: Pinterest
