Patkány Joe
Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, fiú-e vagyok vagy lány, még levegőt se kaptam rendesen, annyian álltak körül. Mortimer intett a tömegnek, hogy húzódjék hátra, mire ketten felkaptak és a szobámba vittek. Nem emlékeztem semmire, csak azt tudtam, hogy a fejem úgy sajog, mintha valaki baltát állított volna bele. Egy pillanatra mintha Rose arcát is láttam, volna, de nagyon nagy bajnak kellett lennie, ha képzelődöm, futott át betört fejemen a gondolat, és megint elveszítettem az eszméletem. Arra ébredtem kis híján örök álmomból, hogy valakik csendesen beszélgetnek a háttérben.
– Tudja, kisasszony, még nincs minden veszve, de az elkövetkező órák döntik el, hogy a férfi, akinek a nevét nem mondja meg, túléli-e. Már az is csoda, hogy még életben van.
Fojtott sírás volt a válasz.
– Jaj, kedves! Szörnyű, ami történt ezzel a fickóval, de kérem, hogy készüljön fel a legrosszabbra. Sajnos, az is megeshet, hogy nem fog emlékezni semmire, vagy azt se tudja, ki és mi ő. Ilyenek a fejsérülések, tapasztaltam a háborúk során nem egyszer.
– Lehet, hogy mindent elfelejt? – suttogta egy hang.
– Igen, sőt fel sem ismeri magát vagy mást. Nem tudhatjuk előre, csak ha megszólal. Bízzunk benne, hogy kemény fából faragták, és túléli.
– Istenem…
– Nyugodtan itt hagyhatja, és eljöhet velem a szárazföldre. Órákon át nem lesz magánál. Addig ennie kell valamit, vagy pihennie, mert látom, hogy alig áll a lábán.
Rose megrázta a fejét. Akkor persze csak sejtettem, hogy ő van jelen, később bizonyosodtam meg róla, amikor az idegen elhagyta a hajót, és ő maradt velem.
– Köszönöm, de nem megyek sehová! Itt kell lennem, amikor felébred! – szólt hevesen, és érezhető volt, hogy semmi el nem tántorítja szándékától. – Hálás vagyok, amiért segített. Kérem, fogadja el tőlem ezt az aranyat, úgy hiszem, elég lesz.
– Meg akar sérteni? – horkant fel az orvos. – Higgye el, nem érte tettem, csak magának akartam segíteni.
– Meghálálom egyszer! – felelte a legbátrabb és legdrágbb nő a világon.
Az orvos még mondott neki valamit, amit már nem hallottam, és pár órával később úgy tértem magamhoz, hogy Rose mellettem ült, és fogta a kezem. Akármennyire szenvedtem, elmosolyodtam. Milyen drága teremtés! Egyáltalán nem törődött már azzal, hogy matrózaim rájöttek kilétére. Haja kibomlott és csendesen sírdogált.
– Robert, tegye vissza a haját a sapka alá! – szóltam rá. – Nem kell mindenkinek tudnia magáról!
– Istenem, kapitány! Él és beszél! – suttogta ijedten.
– Persze, hogy élek! Bízom benne, hogy nem akartak még temetni!
– Dehogyis! Az emberei a fedélzeten várják a híreket. Mortimer kordában tartja őket, dupla adag rumot rendelt nekik.
Elmosolyodtam, de még az is fájt. Mindenre emlékeztem, amire a támadás előtt lehetett. Tudtam, hogy bajban vagyunk. Nem azért, mert Amélia Tannert megszöktették, hanem azért, mert az apja tudja már, hogy a hajónk szabad préda. Ha nem futunk ki a kikötőből, biztosan itt lesznek elfogni mindannyiunkat. És az orvosról se tudtam, hogy kicsoda, megbízható-e.
– Robert! Menjen, és mondja meg az embereimnek, hogy azonnal ki kell hajóznunk! Ne tétovázzanak!
– De…
– Menjen, és ha nem hallgatnak magára, szóljon Mortimernek vagy Pennynek. Ők elérik, amit akarnak, ebben biztos vagyok. Minden perc számít!
Óvatosan elengedte a kezem, és úgy nézett rám, mint aki utoljára lát. Én azonban sejtettem, hogy megmaradok, és némi pihenés után nem lesz semmi bajom. Egy whisky pokolian hiányzott, de nem volt erőm felülni. Úgy feküdtem az asztalon, mint egy darab fa. Rohadt érzés volt. De akkor is éltem, nem tudtak megszabadítani a földi világtól oly könnyedén, ahogy szerették volna.
Percek múlva megjelent Mortimer, és úgy bámult rám, mintha most keltem volna ki a síromból.
– Kapitány! Azt hittük… No mindegy, akkó’ menjünk? Tényleg ezt üzente a potyautassal?
Bólintani nem tudtam, csak nagy levegőt vettem. Még azt is éreztem, hogy nemrég fokhagymát evett.
– Az ördög vigyen el téged! Horgonyt fel, mert a fejünk bánja a késlekedést. Lehet, hogy így is elkéstünk.
– Jól van, akkor intézkedem! Nyugodjon meg és pihenjen, kapitány! Nem lesz baj!
– Már nem, mert van… – suttogtam, majd megint elsötétült a világ. Forgott a szoba, reszkettem, és egy időre megint búcsút mondtam a valóságnak.
Amikor újra világosság gyúlt a fejemben, Árnyék már a nyílt vizeken suhant. Zsigereimben éreztem, hogy az utolsó pillanatban hagytuk el Londont. Akkor még egyikünk se sejtette, hogy ezt nem ússzuk meg ilyen könnyen. Azt se, hogy áruló van köztünk, akinek a pénz sokkal inkább számított, mint a feje, ami félig karóban volt így is. Megpróbáltam felülni, ami lassan sikerült. Szétnéztem a kabinomban, és nem láttam Rose-t, ami rosszat sejtetett. Talán lepihent vagy nem akart feltűnően körülöttem lebzselni? Mindenesetre a gyomrom jelzett, hogy legalább tizenkét órája üres, és ezt jó jelnek vettem. Szédülésem is csillapodott.
– Dick! Hozz valamit enni, mert éhen döglök! – kiáltottam, de nem felelt senki.
– Dick, te pokolra való, hol vagy már?
– Jaj, uram, ne haragudjon, nem hallottam, hogy szólt! – dugta be sunyi képét. – Hozok máris valamit. Gondolom, nemcsak vízre vágyik!
Nem feleltem. A gyomrom viszont igen, és ettől picit derűsebben láttam a világot. Mégis zavart, hogy Rose nincs a közelemben, de nem akartam, hogy a szakács gyanakodjon, inkább vártam, hogy előkerüljön.
Folytatjuk…
