William Jacob Montgomery 1. – Én, Patkány Joe

“Ma vagyok harmincéves. Számvetést csinálok. Végül is semmim sincs. Vagyis van egy hajóm, Árnyék, és van pénzem. Nincs barátom, ellenségem annál több. Már öt éve annak, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre. Ötszáz fontot ér, ami nem kis pénz! Titkon félek az árulástól. Az embereimért tűzbe tenném a kezem, tudom, hogy minden körülmények között kockáztatnák az életüket értem, de ki tudja, mit hoz az élet…Lesz-e még harminc évem? Ülök a hajóm kabinjában, várom a jó szelet, és Jane-re gondolok. Hat éve veszítettem el. Azóta bolyong lelkem a nagyvilágban. Azóta vagyok üres belül. De mi ez a sikoltás? És még egy! Rosszat sejtek….”

Az Úr 1732. esztendejében

 
 

Ma vagyok harmincéves. Számvetést csinálok. Végül is semmim sincs. Vagyis van egy hajóm, Árnyék, és van pénzem. Nincs barátom, ellenségem annál több. Már öt éve annak, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre. Ötszáz fontot ér, ami nem kis pénz! Titkon félek az árulástól. Az embereimért tűzbe tenném a kezem, tudom, hogy minden körülmények között kockáztatnák az életüket értem, de ki tudja, mit hoz az élet…Lesz-e még harminc évem? Ülök a hajóm kabinjában, várom a jó szelet, és Jane-re gondolok. Hat éve veszítettem el. Azóta bolyong lelkem a nagyvilágban. Azóta vagyok üres belül. De mi ez a sikoltás? És még egy! Rosszat sejtek….

És a sejtelmem hamar beigazolódik. Két matrózom egy vézna legénykét vonszol a fedélzeten. Ő sikoltozott ilyen velőtrázóan. Igen fiatalka. A borosta még alig nőtt ki az arcán. Zöld szeméből sugárzik a félelem. Egy potyautas…Valószínűleg a rakomány között bújhatott meg. Nincs sok kedvem faggatni őt, zúg a fejem más gondolatoktól. Csak intek az egyik emberemnek, hogy kössék ki és ne adjanak neki vizet három órán át. Ebben a hőségben az is éppen elég kínzás lesz. Utána majd elbeszélgetek vele. Több figyelmet nem érdemel. Végigmérem vézna testét, s cseppnyi szánalmat érezek. Vajon mi elől menekült épp Árnyékra? Ahogy letelik az idő, behozatom a kabinomba. Tágas, tiszta és otthonos.

A szeméből olyan riadalom tükröződik, hogy hirtelen meggondoltam magam.

– Vigyétek a nagyterembe! – kiáltom. – Beszélni akarok vele!

A matrózok rám néznek, és szó nélkül engedelmeskednek. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a parancsomon gondolkodjanak.

A legényke arcán megkönnyebbülés látszik. Mintha nem lenne neki mindegy, hol nyúzom meg.

Mi a neved? – kérdem tőle hanyagul, pedig a név számít legkevésbé ezen a fedélzeten. Az én születésemkor sem a Patkányt írta bele a pap a nagykönyvbe.

Ro.. Robert…– dadogja. – Meg fog ölni?

Egyelőre nem – válaszolom az igazságnak megfelelően. – Mondd el, ki vagy, s honnan jöttél!

– Megszöktem otthonról – közli keresetlenül. Majd dacosan elhallgat.

– Beszélj! – rivallok rá. – Ne kéresd megad! Vagy megoldassam a nyelved a matrózaimmal?

Összerezzen, és lassan előbukik belőle a szó.

Évek óta vert, kínzott a mostoha apám. Hiába tettem meg mindent, amire kért, csak pofon volt a válasz. Gyűlölt engem. De én is őt! Anyám meg nem hitt nekem, bárhogy próbáltam elmondani neki az igazságot. Aztán egy hete kikötőben lófráltam, megláttam ezt a hajót. Amikor senki nem vette észre, fellopóztam és elbújtam. Gondoltam, mindenhol jobb lehet már nekem, mint otthon.

– Hát ebben azért ne legyél olyan biztos, te idióta! – mondom haragosan. Mi vagyok én? Valami menhely? Mit képzel?  – Most mi legyen veled? –töprengek hangosan.

– A legjobb matróza leszek uram, ha nem dobat a tengerbe!

– Te? – felröhögök, olyan nevetséges, amit mond. – Hiszen csenevész a karod, mint egy lányé! Hány éves vagy, Robert?

–  Huszonkettő leszek nemsokára. – Arcán egy szemernyi alázat sincs. Jól pofán kellene vágnom, hogy legyen. Huszonkettő! Nem látszik még húsznak se. Semmi szükségem sincs a hajón egy vézna, vörös fiúra, aki nyavalyás és haszontalan.

A fiú nagyot sóhajt, és sapkája alól óvatlanul kicsúszik egy vörös tincs. Zavartan visszatűri.  Mintha el is pirulna. Nézem kétségbeesett arcát, és arra gondolok, legyen jó napja. Talán neki is jár egy esély. Arról igazán nem tehet, hogy az én hajómat választotta ki. Mellesleg abban is biztos vagyok, hogy nem tudja, ki vagyok. Egy pillanatra sem merültfel benne, hogy Patkány Joe-t látja, akinek képével tele van az ország, és akinek feje ötszáz fontot ér.

– Bármilyen munkát elvégzek a hajón, ha nem küld el! – szólal meg újra váratlanul. – Még főzni is tudok. Sokat segítettem édesanyámnak a konyhában.

Elgondolkodom. Dick, a szakács, hetek óta rágja a fülem, egy segédért. Hát itt az alkalom, betaníthatja a fiút, hátha jobb étel kerül ezután az asztalomra. Bólintok.

Nem bánom! Maradhatsz. A konyhára kerülsz.

– Roger! – ordítok ki. – Vidd ezt a kölyköt Dickhez, etesse meg, és utána adjon neki valami rendes gúnyát!

A fiú arcán elömlik az öröm. A szeme csillogni kezd. Tudja, hogy nagy bajban volt, és nem gondolta, hogy ennyivel megússza. Megigazítja sapkáját lángvörös haján, és Roger után indul, aki szigorú tekintettel, mogorván tereli kifelé.

Ahogy Roger eltűnik a fiúval, újra gondolataimhoz térek vissza. Egy egész élet választ el attól, aki voltam alig hat évvel ezelőtt. Soha nem hittem volna, hogy egyszer Patkány Joe leszek. Én, Sir William Jacob Montgomery, Sir Edward Montgomery egyetlen fia és minden vagyonának örököse…Fura dolgok történtek ezalatt a pár év alatt. Olyasmik derültek ki, amelyekről mélyen hallgatnia kellett volna mindenkinek.

Hirtelen Jane bájos arca villan elém. Csak pár hét választott el bennünket az esküvőtől, amikor Jane beteg lett. Lassan kezdett sorvadni, kezdetben azt hittük, hogy megfázás, de az orvos kimondta: tüdőbaj. Menthetetlen. A végén már vért köhögött, és olyan sápadt és vékony volt, mint egy törött szárnyú madárka. Nem akartam elhinni, hogy elmegy. Hiszen ő volt az életem értelme. Most már azt is tudom, hogy csak miatta voltam jó ember. Miatta hittem Istenben, és fohászkodtam hozzá ígérve neki bármit, ha kedvesemet megtartja. Nem tette. Egy májusi reggelen azzal ébresztett az inasom, hogy Jane már nem él. A bánattól és a kétségbeeséstől szinte az eszemet vesztettem. Bosszút esküdtem mindenért. Úgy éreztem, Isten ellenem fordult, és olyan embert szólított magához, akire neki nem is volt szüksége, de nekem meghatározta a létem értelmét.

– Kapitány!  Egy hajó a láthatáron! – hallom meg ekkor az egyik jószemű matrózom hangját. Ez kizökkent mélázásomból és a fedélzetre rohanok. Valóban egy hatalmas, jól megépített hajó körvonalai bukkannak elő a horizonton. Spanyol kereskedőhajónak tűnik. Az pedig remek zsákmány mindenkor.

– Mindenki tegye a dolgát! Gyerünk! – ordítom. Árnyéknak pillanatok alatt úgy kell kinéznie, mintha egy szellemhajó lenne, amit elhagyott a legénység és a kapitány, mert kimúltak valami förtelmes járványban. Mi is ezt a játékot játsszuk.

Kapitány, – suttogja Ryan – egyenesen felénk tart. – A csel egyszerűen tökéletes.

Összemosolygunk. Ezt a trükköt évek óta alkalmazzuk. Mindig beválik. Az idegen hajó legénysége kivétel nélkül besétál a csapdába. Közel jönnek hajóikkal, majd egy fapallón átkelnek Árnyékra annak reményében, hogy a rakomány értékes lehet. Mi ekkor előbukkanunk a semmiből, és kezdődik a harc. A meglepetés viszont akkora, hogy levegőhöz sem jutnak. Nem kell lemészárolni feleslegesen mindenkit, elég elfogni a kapitányt vagy az elsőtisztet. Ha megvannak, nyert ügyünk van.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here