Sokan gondolják, hogy a szerelem az a rózsaszín álom, amit a filmek sugallnak. Mások azt, hogy a szerelem csak az unatkozó, szenvelgő költők fantáziájának a terméke. Néhányan nem hisznek benne. Akad olyan is, aki kifejezetten korhoz köti, mert csak annak jár a szerelem, aki szép, fiatal és kívánatos. Milyen jó, hogy nem így van!
Ha hisszük, hogy van:
Úgy jön, mint a szélvihar. Váratlanul. Ritkán jelzi, hogy kopogtatni szeretne. Ajtóstul esik be, és nem kérdezi, jókor vagy sem. Olyan érzelmi kavarodást okoz, hogy a lecsendesedett nyugalmunk gyorsan semmivé lesz, és az az út, amelyen addig egyedül jártunk, azonmód kietlenné válik. Azt is észrevesszük, hogy a világ, amit eddig nem annyira szerettünk, csudamód kedves hellyé alakul. Minden, MINDEN más lesz. És ez a más, most nem arra vonatkozik, hogy szebben süt a nap, hanem valami érthetetlen módon egy embertől a világmindenségben szárnyalni tudunk.
Nem véletlenül születnek a szerelem fényében csodás művek, íródnak fantasztikus dalok. Az ihlet a szerelemmel együtt pajkos kézen fogást eredményez.
Megtapasztaljuk, hogy valami olyan rész is él bennünk, amelynek létezését sem sejtettük.
A szerelem jobbá tehet minket, talán még merészebbé, ötletesebbé is. A belső kiteljesedésünk külső változást is hoz. Hinni kezdünk másokban, és ezzel együtt önmagunkban. Merünk új utakat keresni, és nem félünk megmutatni azt, hogy szeretni jó.
Természetesen ez akkor igaz legfőképp, ha hagyjuk magunkat elvarázsolni. Nincs annál különlegesebb érzés, mint, hogy a másik mosolya a mosolyunk párjául szegődik. Többek lehetünk egy szerelem által, mint remélni merjük. A szerelem felfelé húz és, ha jól szeretnek, ha tisztán és önmagunkért, akkor hatalmas erő részesei lehetünk. Ha ezt valaki tagadja, gondoljon csak a szerelmes versekre, a dalokra, amelyeknek szövegével ma is ugyanúgy töltekezünk, mint egykoron.
Nagy költőink édes-bús szerelmei mind-mind eszünkbe juttatják, hogy a mindennapi élet sivár lenne, ha nem lenne remény a lángolásra. Remény, ami utolsó leheletünkig kitart. Életünk végén úgysem számít sok minden, hiszen a Halál felé menetelve senki nem visz magával bőröndöt, de a szerelmet, annak emlékét viheti. És ha van mit vinni, akkor nem éltünk hiába.
Ha nem hisszük, hogy van:
Ez jó adag cinizmust hoz. A félelem nem engedi felszínre törni a hitet, mert a csalódásnak, amit addig átéltünk, nagy ára van. Nem lehet megúszni, kikerülni, mert aki szeret, az felkínálja csupasz szívét. Ha nem talál elfogadásra, akkor a szív megsebződik, repedések keletkeznek rajta, és máris visszahúzódik kicsinyke rekeszébe, amit magára is zár. Ilyenkor tagadjuk, becsméreljük a szerelemet. Ekkor lesz az érzés ócska, elhazudható, kicsinyes és csalóka.
Nehéz a kidobott érzéseket kikukázni, megtisztogatni és kifényesíteni. Olykor lehetetlen is. Aztán múlnak az évek és a szürkeség mindent beborít körülöttünk. Marad a közöny, a panasz, az elégedetlenség. Nehéz egy ilyen ember páncélját lebontani, mert ha egy réteget sikerülne is, van ott még bőven. A mai, mindent kicserélhető, eldobható világunkban nem sok ember akarja megvívni a harcát egy ilyen szívért. Ahogy a híres Peti bohóc mondaná: Van másik! És valóban. Túl egyszerűen és gyorsan lépünk át a kihívásokon. A gyors éttermek, gyors kaják és gyors kapcsolatok között a szív magányosan vergődik.
Aki tagadja, az is vágyik arra, hogy valaki gondolatainak a középpontja legyen. Az összes mese, film, vers, regény mind arról szól, a szerelem egy és egyedül való az érzelmeink között. Nincs hozzá mérhető még akkor sem, ha sokszor hamiskás, vagy könnyedén elhallgattatható.
A szerelem öröm, bátorság és hit. Abban, hogy lehetünk jobbak, és szerelmünk által a másik is az lehet.
Ha megengedjük, befurakszik a mindennapjainkba legyünk akárhány évesek, szépek, csúnyák, kövérek, soványak. Ez az érzés, ha csalfa is, azt adja, amit oly ritkán kaphatunk meg: a tükör szebben ragyog, mert mosolygunk, a lépteink könnyebbé válnak, a kedvességünk sugárzó lesz.
Adjunk neki egy esélyt! Megéri!
fotó: Pinterest
