Aztán eljött az az éjszaka. Az a szörnyűséges…
Joli belekortyolt a sörbe és csettintett egyet!
– Vannak dolgok, amik sehol nem olyan finomak, mint otthon! – mondta. – Mégis jobb ott az élet. Van jövő!
Misi végig mérte, és elfintorodott. Hiába lett csinosabb, hiába öltözött nagyvilági módon, valamiért ez a nő nem jött be neki. Talán ez az erőszakossága tette ellenszenvessé. Vajon miért jött el? Mi célja van, hiszen szemmel láthatóan akar valamit?
– Azért nem panaszkodhatsz! Jól megy ott neked, nem? – szólalt meg végre Böske, miután leült, és kinyitott egy sört magának is.
– Hogy mondjam nektek, hogy értsétek? Igen, szép a világ, gyönyörűek a hegyek, a városok, de a szívem itthon maradt. Csak én nem akarok a szívemmel törődni, mert sokkal fontosabb, ha az ember jó ruhákba járhat, jó ételeket ehet, de ebbe nem gebed bele.
– Itt se éhezünk! – emelte fel a hangját Misi, mert egyre jobban bosszantotta a vendég. – Hegyek itt is vannak, meg tenger, ez az ország maga a kis mennyország.
– Nem, Misi, ez csak a felszín! Nem láttad még, hogy más emberek mit engedhetnek meg maguknak jóval kevesebb munkával. Elmaradott kis szar Vajdaságban éltek, ahol a szerbek az urak, ti meg szolgáljátok őket.
– Nem szolgálunk mi senkit, csak magunkat! Mi szeretünk itt élni. Itt vannak a szüleink, a földjeink, itt a családom! Mi kellene még?
– Mi? – kapta fel a fejét Joli. – Jólét, bőség, nyaralás, nagy ház, szép bútorok, soroljam még?
– Ezeket itt is el lehet érni. Jugoszlávia egyre gazdagabb! Ha akarnánk, minden évben leutazhatnánk a tengerhez, de nem erre költjük a pénzt. Én azt tanultam apámtól, hogy a pénz nem szórakozásra való.
Joli nagyot nyelt, mert érezte, hogy elönti a méreg. A hűvös szobában, az egyszerű bútorok között ugyanaz a férfi ült, akit szeretett, és akit nem tudott meggyőzni.
– Tudom, és igazad van, de lehetne szebb életetek. Miért nem gondolsz a gyerekekre? Ebben a sárfészekben mi vár rájuk? Ennyivel megelégszel?!
– Azt kapják, ami jutott nekik! Munkát, tisztességes állást, földeket, és ugyanúgy élhetnek, ahogy én vagy a szüleim. Miért kellene nekik több?
Böske Misire nézett. Még sose hallotta ilyen szépen, összeszedetten beszélni. Ez tetszett neki. Ő is hasonlóképpen gondolkodott. Nem vágyott máshová… Ebben azonban benne volt az is, hogy Andrást sem akarta elhagyni. Nélküle, az egyre ritkuló találkozás nélkül nem tudott, nem akart élni. Ezt persze még önmagának is nehezen vallotta be. Gyűlölte az el nem múló érzéseit, gyűlölte, hogy sose mond neki nemet, pedig csak kihasználja őt.
– Figyeljetek ide! Tudom, hogy nem könnyű, de arra gondoltam, alapítok kint egy kis kolóniát a falubeliekből. A válás után enyém lett a farm rengeteg földdel és állattal. Ha volna kedvetek elhagyni ezt a falut, élhetnétek ott. Nemcsak ti, hanem pár család, és higgyétek el, sokkal, de sokkal jobban tudnátok boldogulni. Nekem is jó lenne, mert kicsit úgy érezném, mintha itthon lennék, nektek meg azért, mert több pénzetek lenne. Aztán hazajöhetnétek pár év múlva, ha annyira rossz lenne kint. Bár ezt nem hiszem.
Böske Misire pillantott. Látta, hogy haragos. Az arca egyre vörösebb lett, és eltartott egy ideig, mire visszafogottan meg tudott szólalni. Hogy miért nem ordított, mint vele szokott, azt a neje fel nem foghatta. Pedig jobban tette volna, mert ez a rongy kis nő éppen szolgálónak hívta őket Kanadába.
– Szóval, ezért vagy itt? – kérdezte Misi keserűen. Lassú, kimért mozdulattal a sör után nyúlt, és úgy pattintotta fel a tetejét, hogy az elrepült.
– Igen, ezért is – hangzott a kendőzetlen válasz.
Folytatjuk…
