A gyűlölet egyik legerősebb táptalaja a megaláztatás, mert az ember számára nemcsak a testi biztonság és az anyagi jólét fontos, hanem az is, hogy méltósággal létezhessen, számítson a szava, tiszteletben tartsák a határait, és ne kelljen folyamatosan azt éreznie, hogy kevesebbet ér másoknál. Akit rendszeresen semmibe vesznek, akit gyermekkorában megaláznak, akinek a véleményét kinevetik, akit a munkahelyén kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítenek, vagy akinek az életét újra és újra olyan döntések alakítják, amelyekre nincs befolyása, könnyen magával viheti a felgyülemlett szégyent és dühöt olyan helyzetekbe is, amelyekben már lenne lehetősége másként viselkedni. A fájdalom azonban önmagában nem tesz senkit kegyetlenné, és a szenvedés sem jelent felmentést az okozott károk alól; a döntő kérdés az, hogy az ember képes-e felismerni és feldolgozni a saját sérüléseit, vagy olyan módon próbálja visszaszerezni az elveszített méltóságát, hogy közben másoktól veszi el ugyanezt.
Csakhogy a megalázásból megszülető elégtétel nem állítja helyre a korábbi méltóságot, legfeljebb pillanatnyi megkönnyebbülést ad, amely után újra jelentkezik az a belső hiány, amelyet az agresszióval próbáltunk betölteni. Aki nem tanulja meg másként kezelni a szégyent és a tehetetlenséget, annak újabb és újabb alkalmakra lehet szüksége ahhoz, hogy fölényben érezhesse magát, így válhat az egyszeri sérelemből tartós ellenségesség, a védekezésből támadás, a saját fájdalom történetéből pedig mások ellen irányuló kegyetlenség.
A gyűlöletet könnyű úgy elképzelnünk, mint amely alulról, az emberek hétköznapi indulataiból tör felszínre, holott a történelem és a jelenkor egyaránt azt mutatja, hogy a félelmek tudatos felhasználása a hatalom megszerzésének és megtartásának egyik leghatékonyabb eszköze. Aki képes meggyőzni az embereket arról, hogy minden bajuknak van egy jól meghatározható okozója, hogy bizonytalanságukért egyetlen csoport a felelős, és hogy a megoldás elsősorban ennek a csoportnak a visszaszorításában vagy megbüntetésében rejlik, annak nem kell feltétlenül valódi választ adnia a társadalom problémáira. Elég, ha fenntartja a veszélyérzetet, újra és újra megerősíti az ellenség képét, és eléri, hogy a követői a saját félelmeiket egy közösen gyűlölt célpont köré rendezzék.
Az ellenségkép azért különösen hatékony, mert egyszerre ad magyarázatot és közösségi élményt: az ember úgy érezheti, hogy végre megértette a saját sorsát, ráadásul nincs egyedül a haragjával, hiszen mások is ugyanazt gondolják, ugyanazokat az embereket hibáztatják, és ugyanazt az igazságot követelik. A közös felháborodás ilyenkor összetartó erővé válik.
A 21. századi kommunikációs környezet ezt a folyamatot tovább gyorsíthatja, hiszen a közösségi platformokon a felháborodást kiváltó, szélsőséges vagy sértő tartalmak könnyen nagyobb figyelmet kaphatnak, a gyors reakció pedig gyakran megelőzi a megfontolt mérlegelést. Egy rövid, indulatokat keltő üzenet sokkal gyorsabban terjedhet, mint egy árnyalt magyarázat. Aki naponta olyan tartalmakkal találkozik, amelyek a világot folyamatos fenyegetések sorozataként ábrázolják, könnyen úgy érezheti, hogy mindenütt ellenségek veszik körül, és a saját haragja nem túlzó reakció, hanem az egyetlen ésszerű válasz a valóságra. Így történhet meg, hogy miközben azt hisszük, önállóan alakítjuk ki a véleményünket, a figyelmünkért versengő tartalmak folyamatosan megerősítik a félelmeinket, kiválasztják számunkra a felháborodás tárgyait. A gyűlölet ebben a rendszerben már nem csupán az emberi lélek problémája, hanem olyan erőforrás is, amelyből politikai befolyás, társadalmi népszerűség és gazdasági haszon származhat.
