Van egy szabályom, amelyet hosszú évszázadok alatt alakítottam ki, és amelyhez minden körülmények között ragaszkodom: soha ne ítélj meg egy szerelmi ügyet az első öt perc alapján. Ezt a szabályt azért találtam ki, mert az emberek megtévesztőek. Ezt ugye említettem már? Mosolyognak arra, akit ki nem állhatnak, levegőnek nézik azt, akiért titokban megőrülnek, és képesek húsz percig beszélgetni valakivel az időjárásról, miközben valójában azon gondolkodnak, milyen lenne megcsókolni. Az emberi kommunikáció egészen lenyűgöző találmány. Igaz, hogy semmi köze ahhoz, amit az ember valóban gondol. Azon a csütörtökön azonban megszegtem a saját szabályomat. Már az első percben tudtam, hogy megvan a párom. Nem a sajátom. Ezt fontosnak tartom tisztázni. Bár az utóbbi időben egyre többen érdeklődnek afelől, hogy nekem van-e valakim, ami meglehetősen tapintatlan kérdés. Én sem kérdezem meg az emberektől, hogy miért választottak olyan társat, aki evés közben csámcsog. Mindenkinek vannak magánügyei. Az enyémek különösen magánügyek.
Két kiszemeltemet egy könyvesboltban vettem észre. A nő harmincöt év körüli lehetett, magas volt, sötét hajú, és olyan határozott léptekkel közlekedett a polcok között, mint aki pontosan tudja, mit keres az életben. Ez általában gyanús. Azok az emberek ugyanis, akik pontosan tudják, mit akarnak az életben, többnyire egyáltalán nem tudják, de meggyőzően adják elő. A nőt Eszternek hívták. Szerkesztőként dolgozott, egyedül élt, volt két növénye, amelyek közül az egyik haldoklott, bár Eszter ezt következetesen átmeneti levélvesztésnek nevezte, és volt egy édesanyja, aki minden vasárnap délután négykor felhívta. Egyetlen kérdést tett fel neki rendszeresen:
– Na?
Ez a „na” körülbelül annyit jelentett: Van már férfi az életedben?
Eszter rendszerint azt felelte:
– Semmi. – Ami azt jelentette: Nincs, de ha még egyszer megkérdezed, kolostorba vonulok.
Az anyja ilyenkor sóhajtott.
– Pedig nem vagy csúnya. – Az anyai szeretet néha különös formában nyilvánul meg. Ilyen kedvességben is…
Aznap Eszter egy ritka, 17. századi regényt keresett, amikor összeütközött egy férfival a világirodalmi polcnál. A könyvek szinte lassítva pottyantak a földre. A férfi lehajolt. Eszter is. A fejük összekoccant. Mindketten felszisszentek. Én pedig a polc tetején ülve elégedetten összedörzsöltem a kezem. Tökéletes, kissé közhelyes, de mondjon már valaki nekem újat ebben a 21. században? Még jó, hogy egyáltalán kimozdultak a lakásukból.
A férfit Bencének hívták. Harmincnyolc éves volt, építész, elvált, gyereke nuku, és egy olyan lakásban élt, amelyben minden tárgynak megvolt a helye. Bence elmosolyodott.
– Elnézést – mondta udvariasan.
– Én mentem magának. – hangzott a még udvariasabb válasz.
– Akkor maga kérjen bocsánatot!
Eszter meglepetten nézett rá. Bence elnevette magát. Eszter is. Na, kérem. Én már nyúltam is az íjamért. Ennél könnyebb munkám utoljára valamikor 1847-ben volt, amikor egy fiatal gróf beleszeretett a szomszéd birtokos lányába, és mindössze annyit kellett tennem, hogy ugyanabba a hintóba ültetem őket. Igaz, a hintó később felborult, de a házasság negyvenkét évig tartott. Ebből is látszik, hogy nem lehet minden részletet előre megtervezni. Már éppen céloztam, amikor valaki megszólalt mögöttük.
– Bence?
Mindketten odafordultak. Egy másik férfi állt ott. Gyerekkori barát. Farmer, kopott kabát, borostás arc, kissé kócos haj, a kezében három könyv és egy papírpoharas kávé. Eszter ránézett. Ekkor én lassan leengedtem az íjamat. Ó! Ismerem ezt a nézést. Az emberiség kezdete óta ismerem. Ezt nem lehet megtanulni, eljátszani vagy összekeverni valamivel. Eszter arca egyetlen pillanat alatt megváltozott. Nem látványosan, csak egy kicsit. De nekem ennyi elég.
– Dávid? – mondta Bence. – Te mit keresel itt?
– Könyvet.
– Könyvesboltban?
– Tudom. Merész döntés.
A nő elmosolyodott. Nem úgy, mint Bencére, másképp. Na ne! Ránéztem a betolakodóra, majd Bencére és végül Eszterre. Ez szakmai szempontból kellemetlen fejlemény volt. Dávid ugyanis papíron egyáltalán nem illett Eszterhez. Negyvenéves, szabadúszó fotós, rendszeresen elfelejti befizetni a számláit, a kocsijában hónapok óta világít valamilyen figyelmeztető lámpa, amelyről azt állítja, hogy biztos csak dekoráció, és a lakásában egyetlen szobanövény sem él három hétnél tovább. Eszter listákat ír. Dávid elveszíti a listákat. Eszter három héttel előre tudja, mikor megy fodrászhoz. Dávid néha reggel dönti el, melyik országban tölti az estét. A nő utálja a késést. Dávid szerint a pontos idő inkább iránymutatás. Teljes katasztrófa.
Bence viszont tökéletes. Megbízható, intelligens, humoros, jó állása van. Még főzni is tud. Az ilyen férfit az ember nem hagyja csak úgy elsétálni. Legalábbis én ezt gondoltam. Ezért kilőttem a nyilat felé. Tökéletes találat. A férfi Eszterre nézett, és abban a pillanatban valami megváltozott a tekintetében. Elégedetten hátradőltem. A munka egyik fele elvégezve. Most Eszter következik. Céloztam, lőttem, ám akkor Dávid felemelte a kávéját. A nyíl beleállt a papírpohárba. Megmerevedtem. A pasas lenézett a pohárra. Természetesen nem látta a nyilat, az emberek nem látják, viszont a pohár alja kilyukadt, a kávé pedig végigfolyt a kabátján.
– A francba! – nyögött fel.
Eszter nevetni kezdett. Úgy igazán. Hátrahajtotta a fejét, könnyes lett a szeme, és hiába próbálta abbahagyni, csak még jobban nevetett. Dávid sértődötten pillantott rá.
– Örülök, hogy jól szórakozol.
– Ne haragudj, de úgy nézel ki, mintha…
– Ne mondd ki.
– …mintha lepisilt volna egy nagyon erős kávészagú kutya.
Eszter ismét nevetni kezdett. Dávid pedig néhány másodpercig próbált sértődött maradni. Aztán ő is elnevette magát. Én viszont nem nevettem. Én dolgoztam. Újabb nyilat vettem elő. Eszter felé céloztam. Ekkor Bence váratlanul megérintette a karját.
– Meghívhatlak egy nem kabáton folyó kávéra?
A nő ráemelte barna szemét. Ott állt előtte a tökéletes férfi. A megfelelő kor, élethelyzet és humor. Minden stimmelt. Mégis Dávidra pillantott. Épp csak egy másodpercre, de nekem az az egy másodperc elég volt. Nem lőttem. Bence és Eszter végül elmentek kávézni, én pedig követtem őket. Természetesen kizárólag szakmai okokból. A randi hibátlanul sikerült. Ez volt vele a baj. Bence érdeklődött, Eszter válaszolt. Majd ő kérdezett, Bence mesélt. Nevettek. Mindketten szerették Olaszországot, a régi filmeket és a csípős ételeket. Egyikük se leste a telefonját. Amikor elbúcsúztak, Bence megkérdezte:
– Találkozunk még?
Eszter mosolygott.
– Igen – hangzott a sejtelmesnek nem mondható válasz.
Nekem pedig boldognak kellett volna lennem. Ehelyett rossz érzésem lett. A szerelemben a rossz érzés általában nem jó jel. Három teljes hétig figyeltem őket. Négy vacsora. Két mozi. Egy vasárnapi séta. Egy csók. Bence egyre szerelmesebb lett. Eszter pedig egyre udvariasabb. Ez az egyik legveszélyesebb állapot. A negyedik héten Eszter szakított vele.
– Nem értem – mondta Bence. – Mi hiányzik?
Eszter sokáig hallgatott.
– Semmi.
Bence értetlenül nézett rá.
– Akkor?
– Pont ez a baj. Semmi nem hiányzik. Te… tökéletes vagy.
Bence felsóhajtott.
– Ezt még soha nem mondták nekem szakításkor.
Én a közelben ültem, és hirtelen rettenetesen szégyelltem magam, mert tudtam. Én rontottam el. Nem azért, mert Bence rossz választás volt, hanem mert azt hittem, a szerelem egyenlet. Ha két ember tulajdonságai szépen összeillenek, akkor majd a szívük is követi őket. Eszter két nappal később újra találkozott Dáviddal. Véletlenül. Esküszöm, én nem avatkoztam közbe. Dávid egy buszmegállóban állt. Eszter meglátta.
– Megjavítottad már a kocsidat? – lépett oda hozzá jókedvűen.
– Nem – felelte csillogó tekintettel.
– Még mindig világít az a lámpa?
– Már kettő világít.
– Te teljesen hülye vagy.
– Ezt már más is mondta.
– És?
– Egyelőre várom a második szakvéleményt.
Eszter elnevette magát. Ugyanúgy, mint a könyvesboltban. Én pedig akkor értettem meg: nem Bence volt a rossz döntés, én választottam pocsékul. De a történet itt még nem ért véget, mert miközben Eszter és Dávid a buszmegállóban beszélgettek, megláttam valakit a túloldalon. Bencét. Egy nő állt mellette. Ismerősnek tűnt. Nagyon ismerősnek. Aztán rájöttem. Eszter húga volt. Az a nő, akit két héttel korábban láttam Eszter lakásában, amikor átugrott hozzá egy üveg borral, és húsz percen keresztül arról panaszkodott, hogy normális férfi egyszerűen nem létezik. Bence épp mondott valamit. A csaj felnevetett. Én pedig éreztem azt a régi, jól ismert bizsergést. Óvatosan elővettem az íjamat, aztán megálltam. Nem, mégse! Visszatettem. Hol a fenében találkozhattak?
– Oldjátok meg – morogtam.
Az emberiségnek egyszer meg kell tanulnia önállóan is szerelmesnek lenni. Elfordultam, és már éppen indultam volna, amikor valami nekicsapódott a vállamnak. Egy galamb. Ugyanaz? Nem tudom. De kezdtem személyes ügynek érezni. A madár az íjamnak koppant, mire az egyik nyíl kicsúszott, és átrepült az utca fölött.
– Ne! – ordítottam fel.
Késő. Célba talált. No, nem Bencét vagy Eszter húgát, hanem egy hetven év körüli urat, aki éppen akkor sétált el mellettük apró, fehér kutyájával. A férfi megtorpant. Megfordult, és hirtelen meglátott egy hasonló korú nőt a pékség előtt. Elvigyorodott. A nő vissza. Én lehunytam a szemem.
– Jó. Legyen.
A kutya közben odarohant a nőhöz, aki lehajolt hozzá. A férfi utánament. Beszélgetni kezdtek. Öt perc múlva együtt mentek be a pékségbe. Én pedig ott maradtam az utca fölött, kezemben az íjjal, és azon morfondíroztam, hogy évezredek óta teljesen félreértem a saját munkámat. Talán nem az a dolgom, hogy eldöntsem, ki kit szeressen. Talán csak annyi, hogy néha adjak egy apró lökést, a többit pedig hagyjam rájuk. Bár egy dolgot azért biztosan tudtam, megyek, készítek egy madárijesztőt, mert a szerelemmel csak-csak boldogulok, de ezekkel a rohadt galambokkal egyszerűen nem.
Folytatjuk…
