Ha azt hiszed, hogy a szerelem magától történik, akkor vagy nagyon szerencsés vagy, vagy még soha nem próbáltál összehozni két embert. Én, Ámor több ezer éve dolgozom ezen a kényes ügyön. Nem szeretnék dicsekedni, de nélkülem az emberiség története valószínűleg egészen másképp alakult volna. Gondoljunk csak bele! Hány házasság, nagy találkozás, vers, szerelmeslevél és hány teljesen indokolatlanul drága virágcsokor köszönhető nekem?! Hány költőnek lett volna unalmas élete, ha nem találkozik azzal a bizonyos nővel, aki összetöri a szívét! Vajon hány zeneszerző maradt volna dallam nélkül, ha nem pillant meg egy szempárt, amelybe később bele tudott halni, legalábbis képletesen!
Ha két ember egymásba szeret, mindenki a Sorsot emlegeti. Ha összeházasodnak, azt mondják, egymásnak voltak teremtve. Ha három hónap múlva elválnak, valamiért senkinek sem jut eszébe, hogy esetleg az én szakmai munkámat kellene felülvizsgálni. Pedig higgyétek el, néha valóban indokolt volna. Az emberek azt képzelik, hogy a szerelem egyszerű dolog. Meglátják, megszólítják egymást, összeszerelmesednek, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ezt tanítják a mesék, a filmek, és ezt sugallják azok a boldog párok is, akik a közösségi oldalukon minden vasárnap ugyanarról a reggelizőasztalról tesznek közzé fényképet, amelyen a kávé, a croissant és a szerelmük is tökéletesen be van állítva. Nos, én már régen tudom, hogy az élet nem ilyen. A szerelemhez ugyanis két valódi ember kell, és ez önmagában is komoly szervezési nehézség.
Az egyik általában késik. A másik azt mondja, hogy nem vár senkire, de azért mégis vár. Az egyik fél attól fél, hogy visszautasítják, a másik attól, hogy túl könnyen megkapja, amit akar. Az egyik komoly kapcsolatot szeretne, a másik még az előző kapcsolatából megmaradt fogkeféjét sem tudta kidobni. Mire én elintézem, hogy végre egy helyen tartózkodjanak, az egyikük hirtelen rájön, hogy tulajdonképpen mégsem áll készen. Ilyenkor legszívesebben leülnék egy felhő szélére, és bejelenteném a túlvilági munkaügyi hivatalban, hogy elegem van. De aztán meglátok egy másik ügyfelet, aki egy nő után fordul az utcán. Vagy a nőt, aki úgy tesz, mintha nem vette volna észre, hogy a férfi ránézett. Egy idős házaspárt, amelyik ötven év után is összenevet valamin, amit rajtuk kívül senki sem ért. És azonnal tudom, hogy másnap reggel megint munkába állok, mert a szerelem, minden ostobaságával, fájdalmával és nevetséges kis szertartásával együtt, az egyik legszebb dolog, amit az emberrel művelni lehet. Feltéve, hogy az ember nem akarja mindenáron megúszni.
De ne szaladjunk ennyire előre! Mielőtt elmesélném, hogyan alakult át egy egyszerű kedd délutánon három ember élete, engedjétek meg, hogy bemutatkozzam rendesen.
Először is: igen, valóban olyan jóképű vagyok, mint amilyennek elképzeltek. Szőke, hullámos hajú, izmos. Nem sok ruhát viselek, mert nincs szükségem rá. Dávid szobra merő másolata külsőmnek. Mosolyom, na az semmikképp sem leírható. Lehengerlő, mondjuk ki. Bár szépségemmel kapcsolatban meglehetősen szerény vagyok, ez különösen nehéz feladat, ha az embernek olyan arca van, amelyet az évszázadok során festők, szobrászok és különféle, művészi hajlamú halandók igyekeztek megörökíteni.
A testalkatommal sincs problémám. Az íjászat jót tesz a vállaknak, a repülés a tartásnak, a halhatatlanság pedig meglehetősen kedvezően hat az öregedési folyamatokra. Egyetlen gondom van: az emberek valamiért még mindig kisgyereknek képzelnek. Szárnyacskákkal, pufók arccal, fedetlen hátsóval. Szeretném világossá tenni, hogy ez a kép teljességgel sértő. Én egy érett, tapasztalt, több évezredes szakmai múlttal rendelkező férfi vagyok, nem pedig egy édességdobozról szökött csecsemő. Szárnyaimat csak különleges alkalmakkor használom. A mai világban az embernek alkalmazkodnia kell. A nagyvárosok fölött veszélyes a légiforgalom, a felhőkarcolók között kellemetlenek a széllökések, a galambok pedig meglehetősen udvariatlanok. Egyszer egy egész csapat úgy döntött, hogy az egyik szárnyamra telepszik, és nekem kellett fél órán keresztül magyaráznom, hogy nem vagyok mozgó pad. Azóta inkább a tetőkön közlekedem. Onnan egyébként remekül lehet figyelni az embereket. A munkám legfontosabb része ugyanis nem a nyíllövés, hanem a megfigyelés.
Folytatjuk…
