Ha valaki reggel szólt volna nekem, hogy ma pontban 9:00-kor az álomférfival fogok találkozni, biztos nem a szürke blézerem mellett döntök. Bár tudván, mi vár rám, talán még egy kis bort is kellett volna öntenem a kávéba, hogy megjöjjön a bátorságom.
Egy Call Centerben dolgozom immáron négy éve. A telefonos értékesítés nem egy álommunka, de én azon kevesek közé tartozom, akik jól keresnek vele és szeretik is. És a főnökeim is úgy érzik, megfogták velem az Isten lábát – úgy bánnak velem, mint egy hímestojással. Kevés munkahelyről mondható el, hogy az ember már várja a reggeli viccelődéseket a kollégákkal. A gyomorgörcsöt pedig hírből sem ismerem.
Hát, ma megismertem. Ahogy beléptem az irodába, imádott főnöknőm rögtön elém szaladt – vagy inkább kopogott, hiszen mindig magassarkút viselt, talán otthon abban is aludt.- Zsuzsi, Zsuzsi! De jó, hogy itt vagy!
– Mégis hol lennék? – kérdeztem széttárt karokkal, értetlenkedve.
A főnököm csak legyintett.
– Van itt egy új kolléga, Barnabás. Nekem egymillió dolgom van, körbe tudnád vezetni?
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
– És a hívások?
– Nem unod még őket?! Egy fél órát kibírnak nélküled az ügyfelek.
Aztán egyszer csak ott termett mellettünk Barnabás. Azt hiszem, egy pillanatra ténylegesen hátrahőköltem. Belül legalábbis azt éreztem, hogy ennek a férfinak a puszta tesztoszteronszintje az iroda falához vág.
Legalább 190 cm magas lehetett, szépen kidolgozott izmokkal.
Röntgentekintetemmel próbáltam az ingje alá látni, de egy deka sörhasat sem véltem felfedezni. Minden a helyén volt. Markáns arcvonásaival és kölyökkutya szemeivel valószínűleg azt csábította el, akit éppen magának akart. Mindezt egy dús, kissé göndör, világosbarna haj koronázta meg. Hanyagul betűrt, kissé gyűrött inge és a gondosan elrejtett bőrfonalas nyaklánca mögött egy titkos lázadót sejtettem. 27 évesnél többnek nem saccoltam.
Ezzel semmi gond nem lett volna, de én múlt héten töltöttem a 48-at, viszont a szívem úgy kalapált, akár egy naiv kis tinédzserlányé. Pedig gyakorlatilag az anyja lehetnék.
Még láttam, ahogy az elvonuló-elkopogó főnöknőm pajkosan rámkacsint. Barnabás mosolygott. Olyan őszintén, melegen és biztatóan, ami egyértelművé tette, örül a társaságomnak. Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, hogy kövessen.
A sorozat további részeit itt olvashatod
