Vártam udvariasan, jól nevelten két napot, és gondoltam, ideje ezzel az egésszel kezdeni valamit. Tökéletes találka ide vagy oda, ez az eltűnés egy esetben lehetne csak elfogadható a számomra: ha elvitték volna az ufók, és igazolni is tudta volna. Félretéve a vicceskedést, mert nem sok kedve van az embernek ilyenkor, amikor vár, és reménykedni kezd, miközben érzi, hogy valami nem kerek. Ha meg nem kerek, akkor szögletes, görbe, tudomisén milyen, lényeg, hogy nincs rendben. Nem, nem voltam hajlandó önmagamban keresni a hibát, nem marcangolt a hol rontottam el-gondolatsor. Sehol. Nem mintha tökéletes lennék, egyszerűen nem volt mit elrontani. Olyan voltam, mint máskor, és ha ez nem felelt meg neki, akkor nincs mit tenni. A Tinder angyala mégse állt mellém, legfeljebb gyanúsan ingatta a fejét, amikor leültem megírni az Elbocsátó szép üzenet folytatását. Ez túlzás, mert csak pár sorban megkérdeztem, hogy rendben van-e minden, és kértem, hogy írja meg, mit gondol. Ez így elfogadható a számomra.
Megnézte, órákon át nem érkezett válasz. Gondolom, nem ínhüvelygyulladása volt, inkább töprengett.
Este tízkor eljött az igazság órája. Az ÜZENET. Addigra már tudtam, mi lesz benne. Pontosan azt kaptam, amit vártam, vagy nem vártam, de sejtettem: jól érezte magát, fantasztikus volt velem lenni, élvezte minden percét, de…Na, mit fogok ide írni? Igen, azt…Nős. Persze rossz házasságban él, már rég eltávolodtak, de nem válnak, mert a közös ház, a gyerekek és a céges ügyek összetartják őket. Hogy káromkodtam-e? Igen, kiszaladt a számon pár cifra mondat. Minek kellett ez az egész? Miért játszotta el, hogy szabad?
Azt felelte, végig tudta, hogy gyalázatos, amit tesz, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. Újra érezte, hogy szabad, hogy minden percben az lehet, aki. Nem férj volt, nem apa, hanem az a régi srác, aki még reménykedik a világmegváltásban, a nagy kalandban és még a szerelemben is. Sajnálja, bocsánatot kér, szégyelli magát, de ezt nem merte megírni.
Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Olyan szépen átvert, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Minden lépése előre ki volt számítva, és meg beleragadtam a kirakott légypapírba.
Nem szentségeltem írásban, nem az én stílusom. Nem kezdtem kioktatásba sem, csak elköszöntem minden jót kívánva, és kitöröltem mindent róla, magamról, és a Tinderről is. Persze, mondhatná valaki, hogy nem ő az utolsó pasi a Föld bolygón, ami igaz, de nekem elment a kedvem az ismerkedéstől. Még egyszer utoljára átfutottam a hazugsághálón, és elhatároztam, hogy nem akadok fel soha többé. Ez a világ nem az én világom. Ha ilyen könnyen becsapható vagyok, akkor talán magammal kellene előbb jóban lennem, és megfejtenem, miért nem vettem észre a jeleket.
Ezzel a fenenagy tudással felvértezve abba is hagytam a virtuális ismerkedést. Tegye, akinek bejön, játsszon, aki akar, elengedem ezt a szórakozást. Én ennél többet és jobbat akarok.
Adieu, Tinder, adieu hazugságok! Marad a valóság, amely talán egy fokkal megnyerőbb, bár…
