Kár, hogy ahogy múlik az idő, elfelejtünk élni. Elhagyjuk vágyainkat, és amiért érdemes lenne levegőt venni, mellőzzük.
Kár, hogy azt hisszük, ha lassan haladunk a dolgainkkal, értelmüket vesztik, ezért nincs időnk várni. Nem tudunk megállni, tétován lesni a szerelmet, töprengeni azon, hogyan közelítsük meg azt a személyt, aki felébresztette bennünk az alvó hétköznapokat. Gyorsan akarunk mindent, mert csak akkor számít a cél, ha ma elérhető, ám ha tervezni kell, ha dolgozni rajta, akkor félredobjuk, és könnyebb megoldás után nézünk.
Kár, hogy nem akarjuk megérteni, hogy mindenhez idő kell. A másik ember megismerése és elfogadása hosszú folyamat, nem abból áll, amit a kémia nyújt nekünk, mert hozott anyaggal, múlttal érkezik, ahogy mi is. Nekünk az lenne a dolgunk, hogy kihámozzuk belőle azt, akivel meg akarjuk élni az élet legszebb pillanatait. Olykor a keserűeket és a nehezeket is, mert a csomag sose fehér vagy fekete.
Kár, hogy nem gondolunk bele, mivel okozhatunk magunknak igazi örömöt, ahogy másoknak is, és hagyjuk, hogy a pénz, a javak hajszolása kiirtja belőlünk az emberséget. Ha hiszünk azoknak, akik azt mondják, most vedd meg, most cseréld le, most lépj ki egy kapcsolatból, mert nehézségek adódtak, tévedni fogunk. Nem az engedd el, keress mást, jobb munkát, jobb társat, jobb életet, számít, hanem, hogy az adottal mit tudsz kezdeni. Ha valami elromlik, meg kellene tanulni megjavítani, és nem újért loholni a boltba. A régi barátságok és szerelmek is ilyenek. Olykor ellaposodnak, megszürkülnek, de tehetünk ellenük. Színezzük újra, ha még nem fakultak ki teljesen.
Kár, hogy nem értjük meg, az élet véges és az időnk egyre fogy. Ha el tudnánk fogadni, hogy a holnap is távoli cél, nemhogy a következő nyár, talán nem hajtanánk a vesztünkbe, nem akarnánk mindent azonnal, hisz úgy se lenne értelme. Mindenkinek kiszámolt homokszemei vannak, és ha akarja, ha nem, csordogálnak, miközben nem tudja, előtte van még a sivatag vagy csak pár maroknyi a kutyapiszokkal tarkított homokozóból. El kellene már fogadni, hogy a rossz és a jó egyformán velejárója az életnek, hisz senki nem ígért nekünk feltétlen boldogságot. Már akkor is boldogok lehetnénk, ha nem történik velünk semmi baj, mégis más után kapaszkodunk. Olyasmit hajszolunk, amit nem lehet elérni.
Kár, hogy nem lehet időt venni, mert annál drágább nem létezik a világon. Ha több lenne belőle, leülhetnénk beszélgetni, figyelhetnénk a totyogó babákat a parkban. Ha lenne elég pénzünk, hogy megvegyük a múló percek homokzsákját, talán megtennénk, de már ez se biztos. Meglehet, akkor se kezdenénk semmit magunkkal, álmainkkal, mert azt akarnánk, hogy a világ tegye meg helyettünk, és mi nézői lennénk saját filmünknek.
Kár, hogy ma már nem tudunk megállni egy percre se, hogy megcsodáljunk egy virágot, egy repedést a sziklafalon, vagy a sokat emlegetett naplementét. Ezért kapaszkodunk oly nagyon a rögzítés művészetébe, mert a jelent elengedtük, és majdan a múltban kalandozunk emlékezve olyasmire, amit át se éltünk.
Kár, hogy a jelenben élni ennyire nehéz. Ehelyett aggódunk a jövő miatt, vagy siránkozunk az elszalasztott alkalmakért. Hogy ott voltak nekünk, hogy dörömböltek ajtónkon, nem számít, hisz nem értünk rá akkor sem.
Kár, hogy képtelenek vagyunk felfogni, hogy nem tudjuk, van-e odaát valami. És amíg nincs bizonyíték, az ideátban kellene megtalálnunk az értékeset. Olyan nyomorult az ember. Sose érzi jól magát ott, ahol van. Mindig elvágyódik, siratja a múló időt, míg a jelen perceit heves mozdulattal löki ki az ajtón, mondván, majd máskor, majd később megéli, ami volt, lehet vagy nem lehet soha.
Kár, hogy nem tanulunk semmiből. Mire feleszmélünk, megöregszünk és egyedül maradunk. Bölcsességünk és fiatalságunk elvész, és nem marad utánunk más, mint keserűség.
Kár, hogy miközben a test szépségét hajszoljuk, a lelkünk tűnik el. Az a lélek, amelyről azt hittük, halhatatlan.
Kép forrása: Pinterest
