Műalkotás – Novellaíró pályázat 2024

"Utolsó állítását nyomatékosítva elsietett, én pedig egyedül maradtam az agyfagyasztó döbbenettel.Ellopták? Mégis kinek kéne épp a mi képünk? És egyáltalán ki lehet olyan alávaló, hogy jogot formál másvalaki szellemi termékére?"

El kellett távolodnom kissé, hogy jobban lássak. Hogy megértsem a lényeget.

 
 

Nem sokat konyítok a festészethez, nem tudom, mi ennek a stílusnak a neve, de arra hamar rájöttem, hogy ami közelről durva, kusza ecsetvonások halmazának tűnik, az pár lépést hátrálva lélegzetelállító műalkotássá áll össze.

– Pezsgőt, kisasszony?

A felszolgálósrác udvarias félmosollyal tartotta elém a tálcát. Igyekeztem visszamosolyogni, amikor a pohárért nyúltam, de a szám végül úgy konyult le, mintha sírva-remegős funkcióra lenne állítva.

Lehúztam az italt – a harmadikat az elmúlt félórában –, és úgy csaptam vissza a többi közé, hogy a teli poharak kis híján kilöttyentek. Elnézést kértem a frakkos fiútól, és egy új kép felé fordultam, hogy laikus műelemzésbe temessem a szégyenem.

Meg a bánatom. És a dühöm. És a kudarcom.

Ma este nem egyedül kéne itt lennem. Nem a tükörképemnek kéne megdicsérnie a vörös flitteres koktélruhám. Nem nekem kéne a felhúzott vállamba szimatolnom, hogy érezzem a méregdrága parfümöt, amiből csak egy mintám van otthon, azt is egy parfümériából csórtam. Pillangóknak kéne a hasamban verdesni, nem kimondhatatlan nevű francia pezsgőknek a gyomromban kotyogni.

Chris dolga lenne. A bókolás, a csókolás, a nyakszirthez hajolás.

De ő nincs itt. És a tegnapi után nem tudom, velem marad-e egyáltalán.

Pedig mennyit készültünk erre a kiállításmegnyitóra! Hetekig kérleltem, hogy vegyünk részt a feltörekvő fiatal művész projektjében, aki szerelmespárokat fest le egy általuk választott pozícióban. Amikor aztán beadta a derekát, majdnem magam táncoltam vissza az izgalomtól, de Chris kézen fogott, és azt mondta, életünk egyik nagy élménye lesz.

Az volt. A rólunk készült alkotás inkább romantikus lett, mintsem érzéki vagy tabudöntögető, mégis hihetetlenül megkapó és intim. Egy közeli kép, amin lehunyt szemmel egymásnak döntjük a homlokunkat.

És most itt vagyok ebben a kis new yorki galériában, itt állok a bámészkodó tömeg kellős közepén, oda-odafurakszom egy-egy képhez, aranyszínű buborékok csiklandozzák a torkom, és azon gondolkodom, a többi megfestett pár miben jobb, mint mi. Ők vajon meg tudták volna oldani azt a konfliktust, ami nálunk tegnap este éktelen veszekedésbe torkollt? Ők ottmaradtak volna a közös albérletben? Vagy összepakolnák a bőröndjük, taxit fognának és harmincéves létükre hazacuccolnának az anyjukhoz, mint én tettem?

Megmozgattam a cipőben elgémberedett lábujjaim. Tűsarkús alkalmak után mindig kaptam Christől egy lábmasszázst, de ma annak is örülhetek, ha anyám angol bulldogja ráröfög és megnyalogatja.

– Nagy levegő, essünk túl rajta! – bíztattam magam félhangosan.

Ha már idáig eljöttem, legalább lássam azt a képet a méltó helyén ragyogni. Tudtam, hogy hová rakták, a másik teremben balról a harmadik, a művész minden párnak elküldte emailben a maga festményéhez vezető útvonalat. Biztos voltam benne, hogy el fog törni a mécses, amint megpillantom a keretbe zárt szerelmes pillanatunkat, a lábam mégis magától vitt oda hozzá.

Csakhogy nem találtam. Ott volt a neki szánt szög, alatta a képfelirat, de a festmény hiányzott.

– Ne haragudj, tudnál segíteni? – intettem le a legközelebbi embert, aki a szervezők egyenpólóját viselte. Az üres, fehér falfelületre mutattam. – Hová lett ez a kép?

– Ne is mondd! – sóhajtotta – Valaki ellopta, alig negyedórája vettük észre. Sokan vannak, a kép meg kisméretű, ebben a forgatagban bárki kicsempészhette a kabátja alatt. A művész tombol. Új a hely, a biztonsági kamerák még nincsenek felszerelve. Tehetetlenek vagyunk.

Utolsó állítását nyomatékosítva elsietett, én pedig egyedül maradtam az agyfagyasztó döbbenettel.

Ellopták? Mégis kinek kéne épp a mi képünk? És egyáltalán ki lehet olyan alávaló, hogy jogot formál másvalaki szellemi termékére?

Dühösen trappoltam ki a mosdóba, egyszerűen nem akartam elhinni, amit láttam és hallottam. Ledobtam a ridikülöm a vízkőcseppes mosdópultra, és a púderem után kutatva kotorászni kezdtem benne. Halkan káromkodtam, amiért nem találom, de akkor kivágódott az egyik vécéajtó, és egy oly’ ismerős orgánum azt kuncogta:

– Kislány, ez legalább három dolcsi lesz a „Nem beszélek csúnyán” malacperselyedbe! Hátrapördültem, és a szívem észveszejtő vágtába kezdett.

– Chirs?! Mi a…? Mit keresel te a női mosdóban?

Hamar átszelte a köztünk lévő távolságot. Magabiztos vigyorát látva egyszerre akartam elolvadni és megpofozni, a térdem a levegőben vibráló elektromosságtól reszketett.

– Téged. Az aprócska húgyhólyagodat ismerve háromnegyed órával korábbra reméltelek, de semmi gond. Rád örökké várnék.

Felfoghatatlanul sok kérdés cikázott a fejemben, de mind egyetlen, elfúló szóba futott: – Miért?

– Mert kellesz hozzá, hogy visszategyem a képünk a – Azzal előhúzta az idáig háta mögött rejtegetett, négyszögletű tárgyat.

– Te nyúltad le? Uramisten! Hogy jutott egyáltalán eszedbe?!

– Tudtam, hogy eljössz ma ide, és el kellett érnem, hogy szóba állj velem. Nagyon bánt, ahogy tegnap elváltunk, csomószor hívtalak, de…

– Kikapcsoltam a telóm – fejeztem be

Megvonaglott az arca és összeszaladt a szemöldöke. – Mert nem vagy rám kíváncsi? Lesütöttem a szemem. – Mert féltem, hogy szakítasz.

Megemelte az állam, és hüvelykujja lágy, megnyugtató köröket rajzolt a bőrömre. – Laura, nem futhatsz el a kis problémák elől, csak mert rettegsz a nagyobbtól. Ezzel épp a megoldást szabotálod.

Jól érvelt. Bosszantóan jól csinálta, csak épp… – Tudod, hogy nem ismerek mást, csak a menekülést.

Gondolkodás nélkül, szorosan a karjába zárt. – Én nem az apád vagyok – mormolta a hajamba. – Sosem leszek az. El tudod ezt hinni nekem?

Jó pár percig vagy talán egy egész örökkévalóságig így maradtunk, mielőtt azt szipogtam: – Komolyan egy mekis papírtasakba dugtad a festményünket?

– Elhiszed nekem? – ismételte meg a kérdést, nem hagyva, hogy kitérjek a válaszadás elől. Hátrébb hajoltam, hogy a szemébe nézhessek az ígérethez. – Nagyon fogok igyekezni.

Csókkal felelt, mély és szenvedélyes csókkal. Ezer pohár pezsgő sem bizsergetett úgy, mint mesteri ajka az enyémen.

– Akkor ügyeskedjük vissza ezt a képet a helyére! – kacsintott csibészesen.

– Jó, de utána kajálunk? Megkívántam a sültkrumplit.

– Én valami egészen mást – dorombolta a – Irtó dögös ez a ruha!

És akkor egyszer csak ott volt. Tényleg jelen volt. Bókolt, csókolt, a nyakszirtembe hajolt. Türelmes volt hozzám és végigcirógatta a régről hozott, berögződött viselkedésmintát, ami heget hagyott a jellememen.

El kellett távolodnom kissé, hogy jobban lássak. Hogy megértsem a lényeget.

Nem sokat konyítok a szerelemhez, nem tudom, hány hibát vétek még benne és hányszor próbálok majd megfutamodni, de arra rájöttem, hogy ami közelről súrlódások és ellentmondások halmazának tűnik, az pár lépést hátrálva lélegzetelállító műalkotássá áll össze.

Írta: Fanni Sacerdoss

Kép forrása: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here