„Van valami, ami több, mint szerelem. És több,mint szeretet. Az igazán nagy kapcsolatokra, amit mindannyian keresünk, már nincs emberi szó. Nagyon-nagyon belülről, a szívem szemével kell látni a másik szívét, hogy felismerjem: sorsom van veled! Ez a szem nem a múló időben, hanem az időtlenségben lát… Fiatal, hamvas lányban meglátja az öreg nénit. És az öreg néniben meglátja a fiatal, hamvas lányt. Olyan helyről nézi, ahol már nincs idő. És olyasmit lát benne, amin nem fog az idő. A test jelmeze megváltozhat, Összegyűrődhet, az arc maszkja megvénülhet, megráncosodhat, de mögötte semmit sem változik az, akit mindig is láttam, látok, és látni fogok benne, és akire azt mondom: Ő AZ!”
(Müller Péter)
Folyton a szerelemről beszélünk. Keressük a másik felünket, a társunkat, és arról álmodozunk, hogy lesz valaki, aki minden percben minket akar, rólunk álmodik, és szeret, ahogy vagyunk. Természetesen jól, pontosan azt adva, amit szeretnénk. Vajon belegondoltunk már abba, hogy ez lehetetlen? Sokszor mi magunk se tudjuk, mit akarunk, talán jobban, hogy mit nem. Azzal is küzdünk, hogy megszeressük a testünk, elfogadjuk a lelkünket vagy a döntéseinket. Szeretnénk nem érezni szégyent, kapzsiságot, megalázottságot, miközben nem vagyunk jobbak másoknál. Mégis hirdetjük, mutatjuk és persze hazudjuk. Hogy lehetne a létezésben egy ember, aki önmagunk helyett szeret, nem bánt, és sose csal könnyet a szemünkbe? Ha úgy hisszük, van ilyen, akkor nem élünk a valóságban, a mesék, a filmek kimosták az agyunkat.
Mégis létezhet olyasvalaki, akivel vitatkozunk, akit olykor megbántunk, akire azt gondoljuk, hogy hülye, szerencsétlen, netán élhetetlen, de ott van mellettünk, mert őt választottuk, és ő is bennünket. Nem megy el, nem nézeget más nők után, vagy fordítva, hogy ne csak nőként gondoljunk az adott helyzetre.
Láthatunk még embereket együtt megöregedni anélkül, hogy meggyűlölnék egymást. És hazug minden olyan vallomás, amely szerint nem voltak buktatók egy házasságban, nem kellett félni attól, hogy elmegy a másik, nem beszélve a veszekedésekről és kiabálásokról, amelyek természetesek a hosszú kapcsolatok során. Az sem igaz, hogy mindig szerettük a másikat, vagy ő minket, mert voltak időszakok, amikor oda jutottunk, hogy elviselni is nehéz volt, de elmúlt. Ahogy a ragyogás és szenvedély is.
Megmaradt valami, ami nem csapódik le abban, hogy szép és vékony-e a másik, nem a külsőségekben ad erőt a továbbiakhoz, hanem valamiféle belső döntésben, amellyel megbékélünk. Mélyen érezzük, nem a szívben, talán a zsigerekben, az ereinkben, hogy ez az ember a mi életünk része kell, hogy legyen. Nélküle nem lennénk egészek. Ha józanul végigmérjük, látjuk, hogy már ráncos, kopasz, fogai is sárgásak, de nem veszi észre, hogy a mi karunkon is ereszkedik a bőr, és türelmetlenül viseljük a kor múlását, de sorolhatnánk.
Egy barátnőm, aki közel negyven éve él a férjével, szemérmesen azt mesélte egyik nap, hogy nyugdíjazása első napjaiban unottan ejtőzött a kertben, közben leste a férjét, mert ő ott dolgozgatott. Már jócskán elmúlt hatvan, alig volt haja, és nézte, ahogy hajlong, gazol, miközben ő fröccsöt kortyol a teraszon. És ekkor feltűnt neki, hogy milyen vonzó a férfi vádlija, a lábszára, pedig eddig is láthatta, egymás mellett élték le a teljes életüket.
Ez a felismerés ráébresztette arra, mi a szeretet, mi a kötődés, és ő ebben a vádliban meglátta az izgalmas férfit, akire mindig is vágyott, és pirulva hozzátette, hogy vágy ébredt a szívében.
Ennél szebbet alig hallottam mostanában, amikor mindenki szidja a másikat, kritizálja, mert kövér, öreg, lusta és trehány. A barátnőm is biztosan gondolt egyszer-egyszer olyasmit, amit megbánt, de nem hagyta, hogy az idő és a kor beszennyezze azt az érzést, amely elkísérte közös sorsuk folyamán. Mi ez, ha nem az örök szerelem? Nem a nyálas, filmes és kimondhatatlan, hanem a valóságos, a hétköznapi, a GYÖNYÖRŰ!
Kép forrása: Pinterest
