Már nem emlékszem, mennyi ideig ültem apám ágya mellett. Nem szóltunk egymáshoz. Az élő és a haldokló kifogyott a szavakból. Mit mondhattam volna még neki? Hogy szeretem, azt tudta. Minek jöttem volna ilyen nyálas szöveggel? Apám tisztában volt azzal, hogy el kell mennie, csak én voltam képtelen elengedni. Harmadik napja figyelt esdeklő tekintettel, de én mindig megráztam a fejem. Képtelen voltam hagyni, hogy elinduljon, pedig menni akart. Önző voltam, és tudtam, hogy az vagyok. Mégse bírtam levetni magamról a régi bőrt. A lánya voltam, a kissé akaratos, de érző gyerek, aki még a harmincat se töltötte be, és árva marad nemsokára.
Anyám másfél éve ment el, rákos volt, ahogy mindenki. Apám is, pedig egész életében vigyázott magára. Leszokott a cigarettáról, úszni járt, és ha csak tehette gyalogolt. Még a húst is csökkentette az étrendjében. Hiába. Látszott, hogy sorsa eldöntetett. Nem tudtam és nem akartam megérteni, miért maradok egyedül, hiszen testvérem se volt, férjem se. Ennek így kell lennie, suttogta egyik este, amikor még szóltunk egymáshoz. Éreztem, hogy neheztel rám, amiért nem hagyom távozni. Ötvenhét volt, ha harminccal több lett volna, megvontam volna a vállam, és talán megértettem volna, ideje lejárt. De így? Hogy lehet ezt számonkérni Istentől? Egyszerűen, felelte a barátnőm. Kérdezd meg a paptól, elvégre az ő embere.
Elmentem hozzá. Felesleges volt. A vállát vonogatta, és kenetteljes hangon azt rebegte, hogy drága gyermekem, mind kiszámolt homokszemekkel jövünk a világra. Ezek pedig fogynak. Amit erre válaszképp mondani akartam volna, nem tűrte volna el a parókia magas fala, és a feszületen szenvedő Krisztus sem. Így felálltam, és elköszöntem. Láttam rajta, mennyire csalódott, amikor rájött, hogy nem hagytam számára akkora adományt, amekkorát ildomosnak tartott volna. Mondjuk inkább bőségesnek. De zavart, hogy túl jó cipő volt a lábán, olyan, amit biztosan nem egy pláza alagsorában vett.
Ahogy vonszoltam magam hazafelé, az járt a fejemben, hogy apám anyához siet ennyire, és nem törődnek velem, aki maradok. Megpróbáltam nem haragudni. Nem ment. Hallottam, hogy odabentről hangok szűrődnek ki, de amikor lenyomtam a kilincset, megszűnt mind. Összeszorult a torkom. Az ágyon fekvő test, amit valaha úgy szerettem, amiben olyan nemes lélek lakozott, amilyen kevés e földön, igyekezett eltitkolni fájdalmát. Már hiába volt minden, én mégis azt kívántam, foghassam még meleg kezét.
A haldokló egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd újra megpihentette. Napokkal később, amikor már mindketten belefáradtunk a csendbe, finoman megérintette a kézfejem.
– Ha küldök helyettem valakit, elengedsz? – kérdezte fátyolba burkolt tekintettel.
– Valakit? Miket beszélsz apa?! – kaptam fel a fejem. Már nincs magánál, gondoltam, és a sírásgombócot még úgy-ahogy visszanyeltem.
– Egy fiút. Ő lesz a te kincsed helyettem! Mit szólsz hozzá? – motyogta, de még így is értettem minden szavát.
– Én téged szeretnélek még itt tartani! – feleltem hevesen.
Finoman nemet intett a fejével. Mélyen ülő szeme szemrehányás ezer fajtáját lövellte felém. Értenem kellett belőle. Pokolian reszketett a gyomrom, de bólintottam.
– Jól van! Megbeszéltük! – hagytam rá.
– Akkor áll az alku? – élénkült fel a hangja. – Egy fiút, aki úgy fog szeretni téged, ahogy én. Majd mesélj neki rólam és anyádról. Tudnia kell, hogy a nagyszülei szeretik, bárhol is vannak.
Hallgattam. Azon az estén apám kilépett az árnyékvilágból. Lelke mintha még körözött volna a szoba lámpája körül. Nem képzelődtem, láttam, ahogy elfoszlik. Kilenc óra négy perc volt, kedd.
Egy héten belül eltemettem, és rá egy hónapra megismertem Balázst. A szobáját festette ki. Úgy döntöttem, mindent megváltoztatok, ami rá emlékeztet, hátha segít fájdalmam elviselésében. Ez a tervem csak a külsőségekre vonatkozott, mert apám dolgait nem dobtam ki. Eltettem kedvenc ingét, bőrdzsekijét és az óráját is. Balázs lassan és precízen dolgozott. Úgy feltakarított maga után, hogy különbül a sajátjánál se tette volna.
Beszélgettünk, mire felajánlotta, hogy a fürdőt is megcsinálja. Apró, nem nagy munka. Láttam rajta, hogy szeret nálam lenni. Fél éven belül megkérdezte, hozzámennék-e. Eszemben sem volt halogatni a választ. Olyan ember volt, akinél nem volt szükség női praktikákra. Minek is alkalmaztam volna egyet is, amikor tudtam, hogy szeretem?
Ott maradtunk a házunkban. Anyám és apám is boldogan élt falai között, sejtettem, hogy nálunk se lesz másképpen. Az anyakönyvvezető megjegyezte, hogy süt rólunk a szerelem.
Egy év múlva, egy keddi estén kilenc óra négy perckor megszületett a fiunk. Apám küldte maga helyett. Mihelyt megláttam, sírni kezdtem. Elképzelhetetlen módon hasonlított rá. Mégis egy másik ember volt, így még véletlenül se kapta az ő nevét. Mindenben igaza lett. Fiunk nagyon szeret minket. Talán engem jobban. Vagy csak képzelem. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy apám ígérete beteljesült. Még nem beszél, épp csak ülni tud, de minden nap mesélek neki elalvás előtt a nagyszüleiről, akik nem láthatják idelent, de ki nem hagynák a földi vetítést, amelyet az élet és a halál minden percében követhetnek. Mert ennek így kell lennie.
Kép forrása: Pinterest