– Hol van Ugo és Flora?
– Mindketten valami fontos teendőre hivatkozva leléptek, mielőtt megérkeztél.
Luca félmosollyal az arcán bólintott, jelezve, hogy érti a szituációt.
Selma lassan leereszkedett a franciaágy szélére, az ujjai közt még mindig a fényképet szorongatta.
– Mesélsz az öcsédről? – kérdezte halkan.
A férfi ugyanazt a nyomást érezte a gyomrában, mint mindig, amikor Sergióra gondolt, de ezúttal nem próbált kibújni a sötétből, ami körülölelte. Leült Selma mellé, és rövid szünet után a padló erezetét bámulva beszélni kezdett.
– Nem tudok színes és nyálas monológot előadni a kettőnk kapcsolatáról. Éppen olyan gyerekkorunk volt, mint minden átlagos családban. Együtt fedeztük fel a birtokot, a siklóktól a pillangógyűjteményig mindent összeszedtünk. Néha veszekedtünk, olykor verekedtünk is, de ha bajba kerültünk, mindig összezártunk. És ahogy az lenni szokott, a kamaszkorom némileg eltávolított minket egymástól. Én már a csajokat hajtottam, nem a lepkéket és a leveli békákat.
Selma finom érintéssel bátorította a folytatásra, amikor Luca elhallgatott.
– Sergio kiskora óta focizott, jól játszott. Apa nem tudott érte menni egyik este Nápolyba az edzésre, mert az új bivalyok érkezését várta. Engem küldött el, nekem már két éve megvolt a jogosítványom.
Luca hangja először mélyebbre váltott, majd elcsuklott.
– Annyira boldogan szállt be aznap az autóba. A nápolyi ifi akadémián töltött évek után végre behívták a Primavera keretébe, ami az utolsó lépcsőfok a profi karrier előtt. A hazavezető úton énekeltünk és ordibáltunk az autóban, miközben ránk sötétedett, és az eső is irdatlanul zuhogott.
Selma fájó szívvel hallgatta a férfi el-el csukló hangját, érezte a kezén, hogyan feszül meg a teste a fájdalmas emlékek felidézésétől.
– Bátran és a fiatalság felelőtlenségével vezettem. Apám mindig arra tanított, ha valaki a volán mögé ül, nem csak magáért, de az utasáért és a többi autóban ülőért is felelős. Hát én aznap éjjel egy életre megtanultam, mit jelent ez a mondat.
Rövid, nehéz csend után folytatta:
– Az esőtől vizes, átfolyásokkal teli úton megcsúsztam az egyik kanyarban, azonnal elvesztettem az uralmam az autó felett. Az utolsó másodpercekből csak Sergio félelemmel átitatott üvöltésére, és arra az érzésre emlékszem, hogy bármit teszek, nem tudom irányítani a semmibe tartó autót.
Selma közelebb kúszott Lucához, a testével próbálta védeni őt a szörnyű emlékektől, mert a férfi minden porcikájában remegett.
– Rajtam alig voltak karcolások, míg Sergio azonnal meghalt mellettem. Az orvosok azt mondták, a nyaki gerinc olyan súlyosan sérült, hogy gyakorlatilag nyomban leálltak az életfunkciói. Apának el sem tudta mondani, hogy beválogatták a Primavera keretbe. Meghalt.
Mindkettőjük könnye egyszerre indult útnak. Egymást csendesen ölelve siratták a fiatal fiú derékba tört életét, és a családot, akik utána már sosem találtak vissza önmagukhoz.
– A szüleim soha, egyetlen szóval sem hibáztattak, de nem tudtak szinte rám nézni sem. Kerültek, az asztalnál lehajtott fejjel, gépiesen ettek. Sokkal jobb lett volna, ha kimondják, amit gondolnak, hiszen én is ugyanazt gondoltam: megöltem az öcsémet. Egy ösztöndíjjal Amerikáig menekültem a lelkifurdalás és az apámék szenvedése miatt, tulajdonképpen mindkét fiukat elvesztették azon a tetves estén.
Selma szíve majd megszakad, elképzelni sem tudta, mekkora terhet cipel valaki, akit ilyen mértékű bűntudat gyötör.
– Annyira sajnálom, szerelmem – súgta szipogva a férfi vállába.
Luca lassan emelte fel a fejét, könnytől csillogó szemében értetlenség és remény jelent meg váltakozva.
– Azt mondtad, szerelmem – jelentette ki.
Az újságíró elmosolyodott. Mindkét kezét Luca borostától sercegő arcára simította, és egy ideig csak csodálta a legtisztább tekintetet, amit valaha látott.
– Igen, azt mondtam, nem lennék itt, ha nem szeretnélek.
– Én is szeretlek téged. Annyira sajnálom, Selma, legfőképp azt, hogy nem beszéltem neked Mandyről. Tudom, hogy a feleségemként mutatkozott be, de már rég nem az.
– Hivatalosan még nem váltatok el – mutatott rá Selma.
Luca arcán mély gyötrelem rajzolt ráncokat, majd lehajtott fejjel bólogatott.
– Igen, ez igaz. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy két éve nem láttam, és csupán az ő kicsinyes bosszújának köszönhető a válás halogatása is.
Selma megrázta a fejét, még szorosabban ölelte át a férfi nyakát.
– Fottuta troia – sziszegte Selma olaszul azt, hogy rohadt ribanc.
Luca szívből felnevetett.
– Honnan szedsz te ilyen vulgáris kifejezéseket?
– Carmelitától tanultam, legalább százszor nevezte így Mandyt.
A férfi Selma szájára tapadt, majd két csók között újra és újra megfogadta, hogy soha többé nem állhat közéjük semmilyen titok.
Folytatjuk…
Fotó: a szerző sajátja
