Zaha Hadid lett az első nő a világon, aki megkapta a Pritzker-díjat, amit az építészeti Nobel-díjként emlegetnek. Ez egy kivételesen erős pillanat volt, mert hosszú éveken át azt sugallták neki, hogy túl különc, túl hangos, és ambíciói követhetetlenek.
A társadalom mind a mai napig jobban elfogadja az átlagosságot, mint a rendkívüli tehetséget, és ez különösen igaz nők esetében.
Zaha Hadid Bagdad gazdag kulturális közegében született 1950-ben. Olyan családban nőtt fel, ahol fontos volt a műveltség, a gondolkodás, és szüleinek eszük ágában sem volt korlátozni őt. Gyerekkorában sokat rajzolt, de nem egyszerű házakat, mint gondolnánk, hanem formákat, különös szerkezeteket. Már akkor érezni lehetett, hogy nem tud és nem is akar a megszokott keretek között gondolkodni. Később matematikát tanult, majd ezen tudását kamatoztatta terveiben.
Amikor Londonba költözött, hamar kitűnt a híres Architectural Association School of Architecture hallgatói közül. Tanár érezték, hogy valami szokatlan történik körülötte. Nem úgy rajzolt, mint a többiek. Festményszerű terveit egyesek kétkedve fogadták, vagy egyenesen őrültségnek tartották.
A 70-es, 80-as évek építészete még erősen férfiközpontú volt, így egy nőnek már az is komoly gondot okozott, hogy komolyan vegyék. Zaha nem volt simulékony, nem akarta elvetni saját látomásait, amelyekkel szinte lehetetlen volt betörni a piacra. Mégis úgy lett világhírű, hogy szinte semmi nem épült meg terveiből. A megrendelők gyakran megijedtek, túl drágának vagy bonyolultnak találták munkáit, és hiába nyerte meg a pályázatokat, nem volt, aki vele akart dolgozni. Mások talán feladták volna, vagy visszavettek volna saját magukból, de ő makacsul kitartott elképzelései mellett.
Amikor megérkezett az áttörés, szinte berobbant a köztudatba. A MAXXI Nemzeti XXI. Századi Művészetek Múzeuma, a Guangzhou Operaház vagy a Heydar Alieyev Központ nem egyszerű épületek lettek, hanem szobrok, mozdulatok betonba és üvegbe fagyasztva. Úgy néztek ki, mintha nem is emberi kéz alkotta volna meg őket.
1988-ban New York-ban MOMA-ban rendezett Deconstructivism in Architecture című kiállításon már a kurátorok meghívására vett részt. Egy csapásra ismertté vált, mert a kiállítás híre bejárta a nemzetközi szaksajtót. Első épülete a Vitra múzeum tűzoltóállomása (1991-1993), amelyet nemsokára inkább kiállítótérként kezdtek használni.
Az 1990-es évek híres munkája a cardiffi operaház bővítési pályázata volt, melyet megnyertek, és bár nem fejezhették be, azonban a hatása így is óriási volt. 2007-ben a Budapesten a Szervita téri parkolóház helyére megtervezte az óriási kavics alakú Orco irodaházat, amely végül nem valósult meg.
Épületeiben ritkán vannak kemény, lezárt vonalak. Zaha ösztönösen elutasította az éles határokat.
Sokan ma csak a futurisztikus épületeket látják, a hullámzó formákat, a lehetetlennek tűnő íveket, amelyek mintha a jövőből érkeztek volna. De az ő története nemcsak ezekről szól, hanem arról, hogy nem szabad kisebbíteni magunkat akkor sem, ha a világ értetlenül és éretlenül fogadja az álmainkat. Mert neki úgy kényelmes.
Zaha Hadid 2016-ban halt meg váratlanul. Egy floridai kórházban kezelték hörghuruttal, amikor szívrohamot kapott. Halála után sokan úgy fogalmaztak, hogy a jövő egy darabja tűnt el a világból. Munkássága azonban velünk maradt, és azt bizonyítja, hogy mindig vannak és lesznek nők, akik nem állnak be a sorba, és mernek olyasmiről álmodni, amelyről mások soha. Talán a világ először kineveti őket, de eljön az az idő, amikor csodálni fogja.
Fotó: Pinterest
