Az olvasás egykor nem pusztán szokás volt, hanem kapu egy világra, amelybe, ha belépett a lélek, új dimenziók nyíltak meg előtte. Mintha ma egyre kevésbé lenne igény erre, és az olvasást felváltotta volna a képek és a videók hatalma.
Sokan arra hivatkoznak, hogy nincs idejük, de ha őszinték akarunk lenni, akkor tudjuk, hogy az idő nem tűnt el, csak feldarabolódott, és hol itt csippentünk el belőle, hol ott. Rövid képi megjelenések, a folyamatos ingeráradat ugyanúgy időrabló, de ezek azonnali jutalmat ígérnek. Az olvasás ezzel szemben türelmet két. Nem villog, nem kiabál, hanem várja a pillanatot, amíg megérik rá az, aki elmerül benne.
A modern világ kizárólag a gyors élményeket díjazza, az olvasás viszont lassú és elmélyülést kívánó műfaj. Ezért sokan nehézkesnek, unalmasnak ítélik meg, pedig csak a ritmus más, és ehhez már nem vagyunk hozzászokva.
Leszokunk a fantáziálásról, mert nem „hasznos” tevékenység, és csak olyasmivel akarjuk tölteni az időnket, ami tanít, fejleszt és eredményt mutat. Azonnal. Az olvasás viszont csak egy élmény, egy történet megjelenítése a fejünkben, és ennek hasznát egyre többen elvetik. A fantázia nem menekülés, bár lehet az is, hanem annak kibővítése. Aki olvas, többféleképpen tapasztalhatja meg az életet. Empatikusabb lesz, árnyaltabban gondolkodik az emberekről, és képes lesz elfogadni mások nézőpontját. Az olvasás belső utazás, amely nem szabadna, hogy megrémítse az embert.
Ma azt mondjuk, a szülők fáradtak, ezért nem olvasnak gyerekeiknek, és ez részben igaz. A mai élet tempója kimerítő, de vannak itt mélyebb okok is. Sok felnőtt nem nőtt fel úgy, hogy szerette a könyveket. Nincs személyes élménye arról, milyen jó elkalandozni egy olvasott szövegben. Nem tudja, hogy egy-egy regény, novella, vers milyen erővel képes megérinteni az embert. Így csak feladatnak éli meg, és szívesen mellőzi. Emellett nem tudja eldönteni, vajon mi a jó gyereknek, milyen könyvet válasszon, inkább bekapcsolja a tévét. Az persze látványosabb és kevesebb energiát igényel. Úgy véli, neki is jár a pihenő, ezért nem baj, ha gyereket lefoglalja a képernyő.
A történetmesélést azonban semmi nem tudja helyettesíteni. Fél óra esti mese nem feltétlenül a könyvekről szól. Egyet jelent a meghittséggel, a biztonsággal, azzal a figyelemmel, amit a gyerek csak úgy kap meg, ha anyja vagy apja leül mellé, és figyel rá. Jelen van.
A könyv nem tud versenyezni a képernyők világával, nem diktálja a tempót, nem irányítja a figyelmet, és végképp nem szolgál kész termékekkel. A hallottakat el kell képzelni, bele kell helyezkedni a szereplők érzéseibe, és bár ez fáradtságos, igen hasznos. Teret ad, hagyja, hogy az olvasó alkotótárssá váljon, és úgy képzeljen el egy tájat, egy arcot vagy cselekményt, ahogyan neki megfelel. Ezért nem félelmetes a Piroska és a farkas vagy a Jancsi és Juliska. A gyerek csak annyit vesz magához belőle, amennyit a lelke elbír.
Nem igaz, hogy a ma embere nem vágyik történetekre, sőt nagyobb igénye van rá, mint eddig bármikor, csak most más formát választ hozzá: rövid sorozatokat néz, videókat, podcastokat keres.
Az olvasás még nem tűnt el szerencsére, csak háttérbe szorult. Minden alkalommal, amikor valaki kinyit egy könyvet, amikor leül egy fáradt estén a gyereke mellé az ágy szélére, egy kicsit visszahozza. Könyveink néma barátok, akik nem hazudnak, nem akarnak átverni és mindig kéznél vannak, ami mélyen emberivé teszi őket. Ideje felfedezni, mekkora érték van bennük, és hagyni, hogy a képzeletünk szárnyaljon. Ne más mondja meg, rajzolja le a mesét, a kalandot, hanem mi magunk, hogy valóban csakis a miénk legyen!
