Nehéz ma a neten értelmes cikket olvasni. Nehéz úgy keresgélni, böngészni, hogy ne akadjon utunkba furcsaság. Az önzésnek olyan fokán állunk, amely fölé menni már veszélyes. Furcsa világ ez. Jöjjön pár idiótaság, amelyet a 21. század embere megélhet és megérhet Magyarországon:
- Az elfogadás idehaza csak akkor működik, ha az egyén kizárólag önmagára gondol. Azok, akiknek ma legjobban habzik a szája, azok éppen azokban az időkben nőttek fel, amikor az embereket, nem az alapján ítélték meg, hogy éjjel kivel bújtak össze, és senkit nem foglalkoztatott, hogy mer-e színes hajjal az utcára lépni. Voltak punkok zöld kakastaréjjal, voltak énekesek, akik feminin külsővel rendelkeztek, Elvis fel mert venni rózsaszínt, ahogy mások is. Boy George-ot se köpködték le, nem beszélve Freddy Mercury-ről, aki azért igen merész cuccokban vonult színpadra, ahogy maga a Queen is. De a zenét néztük, hallgattuk és örültünk a mindennapoknak. Most meg vannak, akik tényleg elhiszik, hogy transzvesztiták járják az iskolákat. Mióta lett ragályos és fertőző a homoszexualitás? Ma egy filmben nem azt mondja egy lány, hogy a barátnőmmel fogok moziba menni, hanem a barátommal, aki Luca, Anna vagy akárki, nehogy véletlenül félreértsék. Szinte félelmetes, hogy két férfi és két nő között már nem lehet tiszta barátság, mert egyesek szennyes gondolatokkal élnek.
- Ma mindenki egyedi akar lenni, de minden nőnek hosszú, sima barna, szőke, ritkán fekete haja van, nem is mer mást hordani. Ha rövid hajat hordana, azonnal meggyanúsítanák…A göndör haj se menő, ahogy kövérnek lenni se elfogadott. Annyira egyforma akar lenni minden nő, hogy ugyanazt a kabátot, nadrágot viseli, mint ezrek. A butikokban csak egyforma holmikat találunk, és senki nem mer kalapot feltenni, mert az öreges, nem mer játszani a színekkel, nehogy észrevegyék és kibeszéljék. Inkább beolvad és semmilyenné válik, mert a csordaszellem ereje hatalmas. Ma egy szépségkirálynő választáson minden lány egyformán szép. De egyik sem meri megmutatni az egyéniségét. Nincs félhosszú haj, rövid végképp, és hullámok is ritkán.
- Annyira más mindenki, hogy okvetlenül műkörme van, felfújatja a száját, és olyan hosszúkás arcot csináltat magának, amilyet a neten lát. Ott pedig minden nő egyforma.
- Annyira vágyunk a dicséretre, hogy boldogan fogadjuk az AI-jal szerkesztett valótlan képekre kapott dicséreteket. És a szépek vagytok kifejezés nem vicces, hanem bóknak minősül.
- Annyira szeretjük és védjük a gyerekeket, hogy elfelejtünk beszélgetni velük, nem akarunk velük lenni, és boldogok vagyunk, hogy van az az iskola nevű intézmény, amely majd mindent megtanít, amit mi nem akarunk vagy nem tudunk. De azért szidjuk és kritizáljuk, mert mindenhez jobban értünk, mint azok, akik ott dolgoznak.
- Senki véleményét nem tiszteljük, elfogadni meg nem tudjuk, mert mi többek vagyunk, jobbak vagyunk, és az AI megmondja, miben legyünk okosak, hogyan tornázzunk, mit együnk.
- Mindentől meg akarjuk védeni a gyerekeinket, de nem tiszteljük a határaikat, feltételezzük, hogy képtelenek megoldani a társas gondjaikat, szeretnénk garantálni nekik a csalódásmentes életet, mintha nem tudnánk, hogy lehetetlen. Mi akarunk barátokat választani, mi mondjuk meg, hogy kötelező lenne barátkozni vele, mi hisszük azt, hogy képtelen felelősséget vállalni a tetteiért, és közben eljátsszuk a megmentő, mindentől óvni tudó szülőt. Eközben szolgákká válunk és még élvezzük is. Mindezt a szeretet nevében, amelyről azt se tudjuk, mi az.
- Szidunk mindenkit, mert magyarok vagyunk, és magyarként különbek, mint mások. Ötszáz éve nem nyertünk csatát, de azért mindenki rossz, tehetségtelen és ostoba, mi bezzeg gyönyörűen beszélünk és írunk magyarul. (Nem éppen!) Természetesen utáljuk a helyesírást, a nyomába nem lépnénk, de akkor is magyarok vagyunk, mert őseink lenyilaztak mindenkit. Mindezt a kalandozások korának hívjuk.
- Ócsároljuk a papokat, de azért hittanra járatjuk a gyereket, szidjuk Istent, de fohászkodunk hozzá, és leszóljuk azokat, akik meghíztak, miközben a kosarunk tele egészségtelen kajával.
- Magyarok vagyunk, de a simlisséget nem ítéljük el. Nevetünk azokon, akik betartják a szabályokat, akik udvariasak, és a kedvességet gyengeségnek véljük…A becsület nálunk csak egy szó, amely elavult, ahogy a türelem, a kitartás és az elszántság is.
- Másoktól elvárunk mindent, de magunktól szinte semmit, ugyanis mi különbek vagyunk, mert… Mert miért?
- Követelőzünk, rikácsolunk, veszekszünk és betolakszunk mások életterébe. A pletyka lételemünk, ahogy mások becsmérlése is. A tapintatot, mint olyat, csak hírből ismerjük, a sértettséget viszont napi szinten ezerszer kimutatjuk.
- Szeretünk Olaszországba utazni, de máshová is, de azért a legjobban hazamenni szeretünk, ahol a zajos fűnyíró ébreszt minket, ahol zavarnak az utcán játszó gyerekek, ahogy azok is, akik nem játszanak az utcán, hanem telefonoznak.
- Képesek vagyunk azokért felemelni szavunkat, akik megloptak bennünket, azokat védelmezzük, akik becsaptak minket, mert ha nem ezt tennénk, kiderülne, hogy tévedtünk, rosszul ítéltük meg őket.
- Jajgatunk egy macskakölyök, vagy mondjuk inkább „babacica” miatt, siránkozunk az elhagyott őzekért, de hagyjuk, hogy nőket verjenek agyon, gyerekeket éheztessenek a 21. században, vagy olyasmire kényszerítsenek, ami maga a borzalom. De a világ összes bálnája szívügyünk.
- Jobban szeretjük a telefonunkat, mint a párunkat, mert az unalmas, megszokott és kopaszodik, hízik, és sárgulnak a fogai. Bezzeg a telefonon vigyorgó AI pasi…Na, arról álmodozni akarunk…
A 21. század embere, tisztelet a kivételnek, a fentiekhez hasonló. Sajnos, kimondani is borzasztó mindezt, pedig átéljük, tapasztaljuk…Nem olyan jó világ ez…Vagy nem mindig az.
