Az emberek folyton hazudnak maguknak. Azt mondják, nem akarnak szerelmet, közben minden reggel kétszer nézik meg a telefonjukat, hátha írt nekik valaki. Azt állítják, hogy már túl vannak a régi kapcsolatukon, de még mindig emlékeznek arra, milyen illata volt az illető kabátjának. Azt mondják, nekik aztán mindegy, ki mit gondol róluk, aztán három napig nem alszanak, mert valaki furcsán nézett rájuk a munkahelyükön. És persze vannak azok, akik annyira szeretnének szeretve lenni, hogy közben teljesen elfelejtik, kik is ők valójában. Őket figyelem a legnagyobb aggodalommal, mert én ugyan képes vagyok valakit szerelemre lobbantani, de arra nem tudom rávenni, hogy szeresse önmagát. Nem tudom megtanítani neki, hogyan húzzon határokat, hogyan mondjon nemet, vagy álljon fel egy olyan kapcsolatból, amelyben már régóta csak a remény tartja össze.
Az én nyilam nem old meg mindent. Bár ezt az emberek néha kifejezetten zokon veszik. Egyszer például egy férfi, akit összehoztam egy csodálatos nővel, három hónap után felháborodottan közölte velem, hogy a nő túl sokat beszél. TÚL SOKAT BESZÉL!!!! Én meg három hetet dolgoztam azon, hogy egyáltalán szóba álljanak egymással. Megszerveztem három „véletlen” találkozást, egy félreértett üzenetet és egy olyan éttermi helyzetet, amelyben a férfinak végre alkalma nyílt megmutatni, hogy nemcsak a saját tükörképével tud értelmes társalgást folytatni. Erre három hónappal később azt mondja nekem, hogy a nő túl sokat beszél. Legszívesebben fejbe kólintottam volna az íjammal. De a szakmai szabályzat szigorú. Ámor nem kólintgatja fejbe az ügyfeleit. Csak néha nagyon szeretné. Egyébként is, a szerelem nem parancs. Én legfeljebb ajtót nyithatok két ember között. Belépniük nekik kell rajta.
A legtöbben azonban azt hiszik, a nyilam elvégzi helyettük a munkát. Ha majd egyszer megérkezik az a bizonyos érzés, többé nem kell figyelniük egymásra, nem kell beszélgetniük, megbocsátaniuk, és végképp nem kell olykor bocsánatot kérniük. Pedig a nyíl csak a kezdet. A többi már emberi feladat. Na de elég a filozófiából! Nem akarom, hogy azt higgyék, valamiféle felhőkön üldögélő, bölcselkedő alak vagyok, akinek az a legnagyobb öröme, ha az örökkévalóságról elmélkedhet. Dolgozom én eleget.
A múlt kedden például már reggel nyolckor szolgálatba álltam. A célpontom egy negyven körüli pasas volt, aki egy belvárosi kávézóban minden reggel ugyanahhoz az asztalhoz ül. Rendel egy hosszú kávét, előveszi a telefonját, és olyan arccal bámulja a képernyőt, mintha attól várná az élet értelmének megfejtését.
A férfi neve Bendegúz. Három éve él egyedül, és a barátai szerint remek embernek számít. Kedves, megbízható, jó humorú, sőt, még a mosogatástól sem félt. Ritka példány, mondhatnám. Szinte természetvédelmi oltalom alá kellett volna helyezni. Csakhogy Bendegúz elkövet egy apró hibát: meggyőződése, hogy a szerelemnek magától kell bekopognia az ajtaján. Lehetőleg este hét után, amikor már hazaért az edzőteremből. Én már napok óta figyelem. A kiszemeltem egy Júlia nevű nő, aki minden reggel ugyanabban a kávézóban vásárol magának cappuccinót. Néha épp Bendegúzzal szemben ül le, elmosolyodik amikor a férfi valami vicceset mond az eladónak. Az a szerencsétlen fráter ebből természetesen semmit sem vesz észre. Az emberek elképesztően figyelmetlenek, ha éppen arra várnak, hogy az életük megváltozzon.
Így hát felálltam a tetőről, megigazítottam a kabátomat, elővettem az íjamat, és gondosan célba vettem Bendegúzt. A nyíl már majdnem elindult, amikor a férfi felpillantott a telefonjából, és megszólalt:
– Elnézést, hölgyem, ez az öné?
Júlia a földön heverő kesztyűjére nézett.
– Igen, köszönöm!
Erre a pasas felvette, átnyújtotta, majd olyan szélesen elmosolyodott, hogy még én is elégedetten bólintottam. Na végre! A nyilam ekkor röppent el. De épp abban a szent pillanatban egy galamb repült keresztül a látómezőmön. A nyílvessző megpattant a madár tollán, irányt változtatott, és… De erről majd legközelebb. Annyit azért elárulhatok, hogy Bendegúz aznap nem Júliába szeretett bele, hanem a kiállatkereskedés tulajdonosába, Steffibe, aki történetesen éppen a kávézó mellett nyitott üzletet. Én pedig ott álltam a tetőn, a kezemben az íjjal, és arra gondoltam, hogy talán mégiscsak ideje lenne nyugdíjba mennem. Csakhogy a szerelemnek van egy kellemetlen tulajdonsága. Mindig akkor történik valami érdekes, amikor az ember már éppen feladná.
Én, sajnos vagy szerencsére, azóta is minden percben szolgálatban vagyok. Bendegúz és Steffi. Tűz és víz. És mégis…Lehet, hogy annak a galambnak kellene extra morzsát szórnom?
Folytatjuk…
