Megállt és szemügyre vette az érkezőt. Joli volt az, talpig csinosban, de annyira csinosban, hogy Böske a legszebb ruhájában is koldusasszonynak nézett volna ki mellette. Így, csapzottan, virágos otthonkában, konyhakést szorongatva pláne hatalmas kontrasztot képezett.
– Szervusz! – mondta Jolinak.
– Szervusz! Nem akartam így beállítani, csak szerettem volna megkérdezni, estefelé itthon vagytok-e? Eljönnék kicsit beszélgetni, ha nem bánod.
Böske szóhoz sem jutott. Beszélgetni? Miről? Ugyan mit akarhat ez a nő tőlük?
– Gyere – felelte nem túl kedvesen.
– Úgy öt körül esetleg? – Joli méterekről illatozott. Ruhája bordó, testhezálló volt, combja közepéig ért. Hosszú, fekete haját hullámokba sütötte. Klasszisokkal jobban nézett ki, mint fiatalkorában. Ha akkor nem tetszett Misinek, akkor most fog, gondolta az asszony, de nem érdekelte.
– Jó! Addigra itthon lesz Misi. Biztosan örülni fog neked.
Ezt csak azért mondta, hogy lássa, zavarba jön-e a másik. Zavarba jött, elpirult, mint egy bakfis.
– Nemcsak hozzá jönnék, hanem úgy általában hozzátok – hebegte.
– Gyere – ismételte kelletlenül Böske.
– Jó, akkor, délután. Ugye, jól tudom, hogy egy fiatok és egy lányotok van?
– Igen.
– Akkor minden jót, jövök ötre.
Böske némán nézte, ahogy megfordul, és nem szólt rá a kutyára, ami nem bírta abbahagyni az ugatást. Hadd ugasson, egy ilyen asszonyt még ő se hagyhat szó nélkül.
– Na, délután eljön ez a néni! – szólt oda Minkának. – Mosdasd meg majd ebéd után Nándikát. Rád bízom. Nehogy szutykos legyen! Nekem sütnöm kell valamit, nem fogok ráérni.
Magában pedig káromkodott egy cifrát. Mi a francot csináljon ennek a puccos nőnek? Talán krempite jó lesz. Az megy neki. Olyan krémet csinál bele, hogy megnyalja mind a tíz ujját. Csak legyen meg az ebéddel.
Minka érezte, hogy anyja a szokottnál is idegesebb. Úgy gondolta, jobb nem a közelében lenni, de begipszelt lábbal hiába ment volna át a szomszédba, nem tudott volna játszani a lányokkal. És az egyik, az a sírós még félt is a lábától. Mintha az tudná bántani. De ő mindentől félt, vagy mindenért sírt. Ha csúnyán néztek rá, azonnal elbőgte magát. Nem szeretett vele játszani. A másikkal, Anikóval, igen. Habár amazok ketten gyakran összefogtak ellene, és kiközösítették, mégse haragudott rájuk. Voltak jobb, rosszabb időszakaik, olyanok, amikor hárman is elrajzolgattak a ház előtti betonjárdán. Máskor meg, ha meglátták közeledni, elfutottak előle, hogy ne csatlakozzon hozzájuk. Most azonban nem bírt otthon maradni.
– Anyuka, átmegyek Anikóhoz! Jó? – kérdezte óvatosan.
– Legkésőbb egyre itthon legyél! – felelte Böske. – Nándikát is vidd! Ne lábatlankodjon itt!
– Jaj, ne! Kérem, ne! Nem lehet tőle semmit csinálni! A lányok se örülnek neki.
Az asszony elkomorodott. Ki tudja miért, most beleegyezett, hogy a kisfiú otthon maradjon. Máskor koloncként kellett vinni mindenhová.
– Jó! Akkor majd ellesz itthon.
Minka azonnal jobb kedvű lett. Visszatotyogott a házba, a lavórban megmosta kezét meg az arcát, megfésülte vékony szálú barna haját, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a házat, nehogy anyja meggondolja magát. Volt rá példa bőven, pedig ő soha nem akart egy olyan nyűgöt a nyakába, mint az öccse. A kis puha karjaival, kerek fejével, és indulatosságával sokszor volt terhére, és hiába hajtogatták neki, hogy Nándika mennyire szereti őt, ebből semmit nem tapasztalt.
Anikó átellenben lakott a nagymamájával, akinél aranyosabb embert Minka nem ismert. Persze ő is sokat morgott, meg voltak kellemetlen megjegyzései, de alapvetően kedvelte a kislányt. Anikó szülei Zomborban dolgoztak, ott is volt lakásuk, csak hétvégén ugrottak ki a gyerekükhöz, meg a hatalmas kertbe, ami a házhoz tartozott.
Minka szerette a házukat, a kertjüket, náluk mindig különlegesen érezte magát. Csoda szép bútoraik voltak, és Anikónak annyi könyve, amennyit ő még sose látott. Marikás könyvek, amelyeket gyönyörű, aprólékos rajzok díszítettek. Marika főz, Marika az állatkertben, Marika születésnapja és hasonlók… Hosszú percekig el tudott merülni egy-egy kép szemlélgetésben, mialatt a barátnője babázgatott. Jó kis délutánok voltak ezek, Minka lelke ilyenkor kirepült a világba.
Marcsa mama meglepve nézett rá, ahogy besántikált.
– Hát te? – kérdezte csodálkozva. – Se bot, se mankó? Így engedett el anyád? Hová tette az eszét?
– Csókolom! – mondta Minka, de egyik kérdésre se válaszolt. – Anikó?
– Menj be hozzá, még alszik! Fel nem kelne időben – morgott az asszony. – De jó is nektek, gyerekeknek. Mindent szabad, mindent lehet, csak legyen egy bolond, aki körbeugrál titeket.
A kislány megvonta a vállát. Tényleg olyan jó lenne neki? Eddig erre még nem gondolt.
– Mondd meg annak a hétalvónak, hogy csinálok kakaót, csak keljen már fel! Lesz vajas kifli szalámival! Eszel velünk?
– Nem, köszönöm!
– Jaj, nem kell ez a szégyenlősködés! Leülsz és kész. Ismerem apádat, biztos rád parancsolt. De majd nem mondjuk meg neki, rendben? – kacsintott egyet az öregasszony, azzal visszasietett a konyhába. Mire Anikó felkelt, felöltözött és megreggelizett, szinte alig maradt idejük játszani. Hiába volt meleg, ház mögött óriási kertbe futottak tollasozni. A telekhez tartozott még egy rozoga ház, hatalmas udvarral, és mindez egyben hagyva. Úgy tűnt, mintha a fél utca az övék lett volna. A cseresznyefák roskadoztak a terméstől, érett az eper, és még akadt málna is a bokrokon. Minka mindig mesevilágnak látta a helyet. Gyorsan elújságolta barátnőjének a vendéget, aki nem jött lázba. Hümmögött, és álmosan nyújtózott a fűben, játszani se volt kedve. Minka emiatt kicsit megharagudott rá. El is határozta, hogy semmit nem fog mesélni neki a titokzatos asszonyról, aki délután tiszteletét teszi náluk. Később már otthon ő is megmosdott, Nándikának is megsikálta az arcát, amitől a kisfiú visított. Le kellett cserélni koszos rövidnadrágját, kapott egy kantárost, meg egy kék majicát, amitől egészen nagyfiúnak tűnt.
Amikor apja hazaérkezett Böske azonnal a vendég érkezésének hírével fogadta. Misi nem lelkesedett különösebben. Komótosan megebédelt, és csodálkozva vette tudomásul, hogy a felesége krémest készít volt kedvese tiszteletére. Furcsák ezek a nők, mindig tudta. Vajon mit akarhat tőle Joli? Mi az isten csodájának állít be? Rég elment, úgy tudta, férje is van, minek látogat el hozzájuk? Az egész falu róluk fog pletykálni, és azt nagyon nem bírta. A hőségben nem esett neki jól a meleg leves. Folyt róla a víz, egészen átizzadt kék trikója.
Ebéd után még volt valami dolga, el is ment otthonról, de öt előtt úgy ért haza, hogy a lavórban megmosakodott, és vett tiszta inget. Még a haját is bevizezte, amitől éveket fiatalodott. Minka most látta először, hogy Nándika mennyire hasonlít rá.
Folytatjuk…
* majica=trikó
