Az a füst vagyok, amit ha kifújnak, sosem megy az arcodba. Hiába csókolná ajkad, még ahhoz is gyenge. Én az az ember vagyok, aki azt mondja, hogy egyszer úgyis elmegy, de mindig csak menne.
Én vagyok a kéz, amit folyton csak nyújtogatnak, de sosem érnek el vele semmit, én az elbaszott érvek egyike vagyok arról, hogy miért érdemes egyről a kettőre, meg napról napra.
Emlegetnek, de úgysem hisz bennem senki. Én vagyok az a teljesség, ami sosem jön el, én vagyok a szél, ami sosem férkőzhet a ruhád és csontjaidon feszülő bőröd közé.
Én vagyok a verejték, amit nem fogsz rám lihegni.
Én vagyok az a csepp nyál, ami sosem fog elveszni ágyékodban.
Te vagy az én tragédiám.
De ha vetsz rám egy pillantást, belátod: én vagyok az élet, ami csak az elmúlásra vár.
Fotó: pixels.com
