Talán soha ennyire rideg, magának való és érzéketlen nem volt az ember, mint ebben a közel negyedszázadban, ami mögöttünk van. Voltak már rossz idők, háborúk, árulások, a földi pokol nem egyszer mutatta meg arcát, de mostanában egyre nyíltabban és cinikusabban teszi. A ma élőknek különösen az nehéz, hogy megéltek másféle évtizedeket, és értetlenül nézik a körülöttük zajló eseményeket. A régen jobb volt kifejezés most más értelmet kapott, nem a nosztalgia szövi át, hanem a valódi emlékezet arról, hogy valóban mások voltak az emberek. Emeljünk ki pár példát, ami egyszerűen már nem is emberhez méltó vagy kritikán aluli:
- Nem szeretünk, nem akarunk emberek közé menni, mert durvák tolakóak, türelmetlenek és erőszakosak. Folytonos támadásoknak vagyunk kitéve, ha kimondjuk a véleményünket, ezért inkább kerüljük már a régi barátokat is.
- A barátságok ápolása egyre nehezebb, mert mindenki időhiányra panaszkodik, miközben csak arról van szó, hogy megváltozott az igény, és az időt nem csoportosítják át, hanem elfoglalják magukat egy olyan világ böngészésével, amelyhez nem sok közük van.
- Már nem akarunk várakozni és vágyakozni, mert a frusztráló, hiszen nekünk minden azonnal kell és ha nem történik meg, amit akarunk, egyszerűen lépünk. Nincs türelmünk se egymáshoz, se a párunkhoz, a szerelemhez és a munkatársainkhoz se.
- Arról papolunk, hogy az elfogadás milyen nagyszerű, osztogatjuk a csodás idézeteket, közben meg belerúgunk és átgázolunk a földön fekvőn, mert nekünk és csakis nekünk több jár az élettől.
- A baj esetén óriási ígéreteket teszünk, lásd Covid, de utána mindent felejtünk. Ugyanúgy bántjuk, ócsároljuk a másikat, de ha tennünk kellene valamit, hogy jobb legyen az életünk, a panaszkodáson kívül alig teszünk valamit.
- Önön halhatatlanságunkba vetett hitünk akkora, hogy úgy vezetünk, mintha kocsink és mi magunk is sérthetetlenek lennénk. Ezért az időhiányra hivatkozva akár ittasan, drogosan is a kocsiba ülünk, és nem félünk veszélyeztetni gyalogosokat, más autósokat és saját életünket sem. Elvégre a gyorsaság többet ér az életnél.
- Azt képzeljük, hogy a világ csakis rólunk szól, és minden titkunkat ki kell mondani. Szemernyi szégyenérzet nincs bennünk, és a legkellemetlenebb képeket is megosztjuk, természetesen meghamisítjuk, mert öregnek és kövérnek lenni bűn. Félünk magunkat megmutatni, hiszen mindig lesz, aki bántani akar bennünket.
- A közösségi oldalak elterjedésével sztároknak képzeljük magunkat és száz képen pózolunk egy nyaraláson, amelynek csak egy oka van: szeretnénk, ha irigyelnének bennünket. No, meg csodálnának. Még a műkörmünk is sztár, és kirakjuk, hogy lássák! Ez hihetetlenül ostoba.
- Nincs bennünk részvét mások élete, sorsa iránt, és csak odabökjük, hogy sajnáljuk, miközben egyebet se teszünk, mint pletykálunk és rosszindulatúan acsargunk másokra. Mindent, de mindent jobban tudunk, és a legutolsó fotelforradalmár is mocskos szavakkal osztogatja az észt, miközben az érzelmi intelligenciája a béka feneke alatt.
- Bajnokok lettünk szidásban, gonoszságban, de elvárjuk, hogy nekünk segítsenek, bennünket értékeljenek. Nincs reális képünk magunkról, miközben másokról azt hisszük, tökéletes véleményt tudunk alkotni. Persze jobbat, mint mások.
- A romantikát hírből se ismerjük, nem olvasunk verseket, sőt lassan semmit, mert a tudást felváltotta a kivagyiság. Nem kell okosnak, műveltnek lenni, ostobának viszont igen. Minden tudás kiváltható menő öltözékkel, kocsival vagy hamis képekkel, amelyek azt sugározzák, tökéletes az életünk.
- Nem akarunk tartós és jó párkapcsolatokat, mert azoknak már nincs értéke. Annak van, ha habzsoljuk az életet, félredobjuk a partnereinket, és olyan kapcsolatokba kezdünk, amik mások csodálatára épülnek. Jaj, azoknak, akik elmúltak negyven évesek! Ők soha többé nem találnak hozzájuk illőt. Nem is akarnak megismerkedni velük, legfeljebb egy kalandot kereső harmincas, vagy hatvan feletti, aki nem bírja el maga mellett a nála két-három évvel fiatalabbat.
- Jaj annak a nőnek, férfinak, aki hisz az ismerkedésben! Kigúnyolják, és azt várják tőle, hogy rosszul érezze magát, mert nem könnyen kapható ribanc. Ha meg az, akkor is dobják. Ha férfi az illető és talán egy új életben reménykedne, felejtse el, ha nem gazdag, mert csak az számít, hogy mennyi pénzt tud egy este elszórni. Talán mindez túlzásnak tűnik, de egyre inkább felerősödik az a tendencia, hogy értéktelen minden, ami erőt, kitartást kíván. Ha valaki nem hiszi, nézzen körül és látni fogja, mennyien vannak egyedül…Ez nem véletlen.
- A mocskos beszéd óriási méreteket ölt, miközben az ellentétét hangoztatjuk, vagy már azt se. A tömegközlekedési eszközökön, a kihangosított telefonálások közben nem titok, hogy rég nem a baszd meg a leggyakoribb kötőszó már. Egyszerűen ömlik az emberek szájából a szenny. Ha szóvá tesszük, még kapunk is érte. Ez megy a tévében, a színházban, ezt hívjuk a modern kor hordalékának, amely lerakódott az emberek lelkében.
- Elfelejtjük, el akarjuk felejteni, hogy egyszer mi is öregek leszünk, az élet nem végtelen, az erőnk se az. Nem is teszünk érte sokat, hiszen mozogni és egészségesen enni nem igazán szeretünk, hiába a millió videó, tanács. Ez ne tévesszen meg senkit! Már a tíz év alatti gyerekek jó része is dundi, elhízott, de csak tömjük őket a szeretetre hivatkozva.
- Ünnepeink, közös programjaink megtervezettek, de csak azért, hogy a közösségi oldalakon hivalkodjunk velük. Belül üresek és szánandóak vagyunk.
Ha valaki azt gondolja, hogy jaj, így decemberben nem szabad ilyesmiket mondani, mert jön a szeretet ünnepe, akkor gondoljon arra, hogy januárban is van élet, és a ködös februárban is. Sajnos, nem attól lesz jó minden, ha hazudunk róla, vagy eltakarjuk az igazságot és homokba dugjuk a fejünket. Az ember mindig későn ébred. Legtöbbször csak baj esetén, olykor akkor se. Ha már decemberben vagyunk, és csillognak a plázák, utcák, jusson már eszünkbe, hogy jónak lenni máskor is szabad, és tegyünk a szánkra a kezünket, ha újabb gonoszság akarna kitörni.
Nézzünk már bele a saját tükrünkbe, mert nem olyan homályos az, mintsem gondoljuk.
Kép forrása: Pinterest
