A bézs cipő – 1. rész

Zsuzsa nem roppant össze. Csak mély levegőt vett. A vér visszatért az arcába, már nem szédült. Az utcán fázósan gombolta össze a vékony kabátját és azon töprengett, hová menjen. Fél kilenc volt. Zituka elaludt, nem akart visszamenni hozzá. Nem bírt volna most az ágya mellett üldögélni.

A háta is napok óta fájt. Bevett már néhány fájdalomcsillapítót, amilyet a reklámokban látott, de mindegyik csak ideig-óráig segített rajta. Úgy volt, hogy a kórházban alszik, de meggondolta magát. Kislánya jókedvűen vacsorázott és korán elaludt. Sokáig nézte fehér arcocskáját. Hevesen nyilalló gerince jelezte, mégis jobb lenne, ha otthon lefeküdne, mert másnap ülni sem bír majd.

 
 

Már többször volt ilyen az elmúlt hét hónap alatt, de valahogy mindig megúszta. Az orvos türelmesen elmagyarázta neki, hogy a sérv az sérv, játszhat vele, de egyszer a pokoli fájdalom lesz az úr. Szerencsére ez még nem következett be. A gerincében nem.

Az eső csendesen szemerkélni kezdett. Az utcai lámpák fénye szennyes kis tócsákká varázsolta a járda mélyedéseit. A kirakatok tompán világították meg a legújabb divatot és a butafejű babák unottan néztek az arra sietőkre.

Neki nem volt siethetnékje. Lenge szoknyája hűvösen simult a combjára. Cipője idegesen kopogott a töredezett betonlapokon. Még csak október volt, de már minden a télre készült. Érdekes módon, hátfájása azonnal abbamaradt, ahogy a bejárati ajtót visszahúzta. Amilyen csöndesen csak tudott, úgy lépkedett lefelé a lépcsőkön és osont ki a házból, ahol az utóbbi tíz évét töltötte. Idegen lett minden, legfőképp a közössé lett lakás, amit a szülei vettek neki, mert okvetlenül a fővárosban akart élni. Apró, kétszobás vintage otthon lett belőle, mire megismerte Albertet. Most meg a legközhelyesebb szerelemi helyszín.

Piszkosul bánta, hogy nem telefonált haza. Tudnia kellett volna, hogy ilyen hosszú, gyötrelmes időszakot a férfiak nem bírnak el anélkül, hogy ne csempésszenek bele némi örömöt. Albert nem kesergett, nem hibáztatta istent. Inni sem kezdett, amikor megtudta, hogy Zituka rákos. Egyet káromkodott és utána órákig hallgatott. Borzasztóan idegesítő volt, ahogy ült a tévét bámulva és egyetlen szót sem ejtett. Ez a néma dac jobban dühítette Zsuzsát, mintha elmegy berúgni vagy épp földhöz vág valamit. Azt sem lehetett rá mondani, hogy üveges tekintettel nézte a meccset, inkább elmélyedve minden megjegyzés nélkül.

Később sem lehetett vele beszélgetni. Annyit mondott, ő minden pénzt előteremt. A legjobb orvosokat akarja, nem izgatja a kezelések ára. A kórházat viszont messze elkerülte. Egyetlen alkalommal lehetett csak rávenni, hogy bemenjen. Akkor is minden baja volt. A szagok és a látvány kikészítette. Azonmód közölte, hogy ő ennek az épületnek a közelébe sem megy. Az orvost felhívja, pénzeli, de oda soha. Azt hitte, az orvosok készenlétben ülnek a telefon mellett, hogy tájékoztatást tudjanak adni bármely pillanatban a betegek állapotáról.

Semmit nem észlelt a kórházban uralkodó állapotokról. Úgy tűnt, meg sem hallja felesége beszámolóit. Egyetlen dolgot kérdezett minden nap: túléli-e a kislányuk az egészet?

Ezt görcsös menekülést, ezt az érzéketlenséget nehéz volt megemészteni a mindennapokban.

Zsuzsa mást sem szeretett volna, mint kibeszélni az összes érzését. Már mindenkinek elmondta, akinek csak tehette, de a kín nem csillapodott a lelkében. Ezért idegenekkel osztotta meg. Mesélt a hentesnél, a fodrásznál, a portásnak a munkahelyén, a dadus néniknek az oviban, mert oda is beszaladgált, hogy hírt vigyen a középső csoportosoknak.

Annyira erős beszédkényszere volt, hogy az emberek megijedtek tőle. Riadt arcát látva eleinte még néhányan részvétet mímeltek, de később már túl erőszakosan panaszkodott, így elkerülték, ha meglátták.

Lassan belefogyott a kórházszagú papírok rendezgetésébe, az orvosokkal való játszmázásba. A folyosókon hasonló arcú, nyúzott anyák várták a csodát, de sokan inkább a némaságot választották.

Ma este kivételesen pihenni akart. Hazamenni, megfürödni, puha hálóingben a kanapéra kucorodni és talán egy jó filmben elmerülni. Remélni, hogy álomtalan éjszaka jön.

Ezért sietett annyira, szinte kettesével vette a lépcsőt. Elképzelte, hogy megiszik egy fél üveg bort, kit érdekel a gyógyszer, csak hasson. Már a folyosón előkereste a kulcsát és gyors mozdulattal nyitotta az ajtót. Kettőre volt zárva. Ezen meglepődött, mert úgy tudta, a férje ma túlórázik. Ő soha nem zárta be kétszer, amióta kiskorában beszorult a vécébe.

Azonnal működésbe léptek a feleség üzemmód szenzorai. Borzasztó, hogy a nők ezer dologra tudnak figyelni és milyen gyorsan váltanak anyából feleségbe, onnan kislányba majd anyatigrisbe. Olykor szeretőbe.

Az előszoba gyenge fényében még semmi nem volt más, mint, amit megszokott. Csak egy illat. Nem erős, nem hivalkodó, talán valami kézkrémé. De ott volt. Mézes, amit rühellt. Mintha rá várt volna. Beszippantotta, és azonnal tudta, valami nincs rendben. A fogas mellett egy bézs magassarkú világított. Az elején masni valami ordenáré kővel. Hihetetlen, hogy ebben a gyenge megvilágításban is milyen jól működtek az érzékszervei, gondolta élénken.

Sehol nem égett a lámpa, csak a hálójuk felől szűrődött ki némi zaj. Nem lépett az ajtóhoz. Bekukucskálni sem akart, pedig résnyire beláthatott volna. Komótosan, vékony sálját meglazítva egy kényelmesebb cipő után nyúlt és belebújt. A csinosat a bézs mellé tette. Aztán hangtalanul becsukta az ajtót és kilopakodott.

Folytatás vasárnap reggel

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here