Az öreg cipész sehogyan sem illett ebbe a világba. 81 éves volt, de a keze nem reszketett. Pihenni nem szeretett. Azt gondolta, majd a sárga föld alatt lesz bőven ideje, de ha lehet, még ott is megjavítana egy pár cipősarkat.
Bár ma már a legnagyobb gondot az okozta, hogy egyre kevesebben akartak cipőt javíttatni. Eldobhatóvá vált minden lábbeli, ahogy az érzelmek is. Régebben tömegesen jöttek hozzá csinosabbnál csinosabb fiatalasszonyok és restelkedve hozták neki az elkopott sarkú szandálokat. Mindegyik olyan volt, mint egy titkos Hamupipőke, csak a helyzet volt fordított. Egy királyfi válogatta a lábakat, száz királylány meg megtalálta a soha el nem veszített lábbeliket.
Tudta ő, hogy a királyfik nem bőrszagban ülnek ragasztófoltos kézzel, de amikor jöttek a nők, az illatosak, szépek, akkor annak érezte magát, mert mindegyik mosolygott rá, és kedvesen kérte, sürgősen javítsa meg a szandál csatját vagy az elkopott sarok helyett varázsoljon neki újat. Amikor még nem volt hajlott a válla és a szeme is valóban kéken ragyogott, mindig adott a cipők mellé egy cinkos kacsintást is. De manapság már alig keresték a segítségét, kidobáltak mindent.
Soha nem akart ő cipész lenni. Sokkal nagyobb tervei voltak, de ha ember tervez, akkor nem mindig isten végez. Van, amikor az ember apja veszi át a hatalmat. A műhely adva volt, régóta jól működött. Még a háborút is átvészelte, nem lehetett másban gondolkodni. A fiatal szív meg abban az időkben még tisztelte az idősebbet, és nem akart neki fájdalmat okozni. Az apja konok ember volt, olykor szigorú is. Nagy ritkán járt el a keze, de amikor az megtörtént, annak oka volt. Tizenhat évesen kapta az első és az utolsó atyai pofonját. Megérdemelte, de a helye ma is ott sajgott az arcán.
Szerelmes volt, bolond és ábrándos. Azt hitte, ha megszökteti a 15 éves Sárát, akkor boldogan élnek majd, amíg világ a világ. A boldogság majdnem két órán át tartott, mert az apja megtalálta őket a kis faházban a város szélén, amelyről mindenki tudta, hogy búvóhelye volt régen is és ma is a szerelmeseknek. Ennél egyszerűbben lebukni nem lehetett. A lány egy összetákolt faládán ült és őt nézte, amint egy bicskával szívet farigcsált neki. Már majdnem kész volt, amikor berontott az apja és kérdés nélkül akkorát lehúzott neki, hogy a kis szív kirepült a kezéből.
– Azonnal vidd haza Sárát! Már rendőrt akartak hívni rád – ordította vöröslő arccal. – Mondd meg, hogy csak sétálni voltatok, megértetted?
– Megértettem.
– Lóduljatok! – tette hozzá valamivel szelídebben, amikor ránézett a kislány hófehér arcára. – Te meg máskor ne írj búcsúlevelet! – lökte oda neki.
Sára arca rákvörös lett. Az anyját nem akarta kétségek közt hagyni, neki muszáj volt megírnia, hogy azért szökik meg, mert nem bír László nélkül élni. A 15 éves tapasztalatlan lélek mindig azt hiszi, hogy csak egy másik lélekkel együtt alkothat egészet. Aztán majdnem mindig kiderül, hogy lehet élni magányosan is vagy más lelkébe kapaszkodva, nemcsak azéba, akit szerelemmel szeretünk. Így lett ez vele is. Három év múlva már menyasszonya volt a hentesnek, aki jómódú volt és ragyás képű. A szeme betegesen csillogott, ha nőt látott. Sára arra lett kárhoztatva, hogy megtapasztalja a megcsalás minden gyötrelmét. Pár év múlva elváltak és a lány elköltözött. De addigra már nem volt se szép, se fiatal.
László egyszer még látta a fővárosban a busz ablakából. Megdobbant a szíve, de az élettelen szemű nő nem vette észre őt.
Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé tudta fizetni a műhely bérleti díját. Meg öregedett is. De a bőr szagát, meg a kalapács érintését nem tudta megunni. Remekül elvolt a gondolatai közepette. Jöttek-mentek a kuncsaftok, mindenkivel pletykált egy kicsit. Aztán, ha férfi tévedt be, politizáltak egy keveset, de csak úgy módjával, mert nem lehetett azt tudni, kiben mi lakozik. Látott ő már egy-két cifra dolgot a háború után.
Egyik délután, amikor annyira meleg volt, hogy a legyek is fáradtak voltak repdesni körülötte, megtörtént a tragédia. A keze remegni kezdett. Nem értette, mert eddig sebészi pontossággal csapott a szögek fejére, most meg hiába volt az erős szemüveg, a koncentrált ütés, nem találta el a szöget. Amikor másodjára próbálkozott hiába, már tudta, nagy a baj. Izzadni kezdett és a világ egyszer csak távolodott. A cipők felemelkedtek, és a feje körül, mint egy glória, lebegtek. Volt köztük piros, fekete és barna is. Amilyenek a nők, akik azokat hozták a lakására is, mert már csak titokban dolgozhatott, hiszen az nem műhely volt.
A kórházban tért magához. Egy tiszta ágyon feküdt, a lámpa fénye erősen bántotta a szemét. Senki nem volt mellette.
– No, a ketteske felébredt – mondta egy nővérke szenvtelen hangon, ahogy pár perc múlva benyitott. Egy kis mosolyt még kierőltetett a szája szélére, de az is lehet, hogy az csak egy fintor volt.
– Mit történt velem? – kérdezte a „ketteske” alig halhatóan.
A nővér nem válaszolt. Úgy tett, mintha a szavakat keresné, pedig megszokhatta volna már, hogy a betegek kérdések özönével traktálják.
– Hívom a doktor urat! – mondta. Azzal elsietett.
László utána bámult. Jó lába volt.
Egy fél óra múlva megjelent az orvos is. Zsebre tett kézzel állt meg az ágya mellett.
– Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kedélyeskedett idegesítően magas hangon.
Lászlót ez felbosszantotta.
– Mi történt velem, doktor úr? – A hangja erőltetett nyugodtságról árulkodott.
– Volt egy kisebb agyvérzése, de nyugodjon meg, hamarosan jobban lesz. Látom, beszélni nagyon jól tud.
– Agyvérzésem? Abba nem hal bele az ember?
Az orvos elmosolyodott.
– De, van aki. A nagyon erősek, amilyen maga, túlélik. Higgye el, a maga korában csoda, hogy ennyivel megúszta.
Következő rész:
fotó: Pinterest
