– Volt egy kisebb agyvérzése, de nyugodjon meg, hamarosan jobban lesz. Látom, beszélni nagyon jól tud.
– Agyvérzésem? Abba nem hal bele az ember?
Az orvos elmosolyodott.
– De, van aki. A nagyon erősek, amilyen maga, túlélik. Higgye el, a maga korában csoda, hogy ennyivel megúszta.
Az előző részt itt olvashatod
A cipész még nem tudta, hogy mit jelent az ennyivel. Csak annyit érzett, hogy zsong a feje, és utálja a kórházszagot.
– Mikor mehetek haza? – kérdezte végül. Nem sok dolog érdekelte már a világban, de a cipők és a gazdáik várták őt.
– Nem sokára, nem sokára. Türelem, türelem. A kezét is tornásztatni kell majd.
Mindent kétszer mondott. Mint egy megakadt lemez.
László csak ekkor vette észre, hogy a jobb keze mozdulatlan. Próbálta megemelni, de az nem engedelmeskedett. Az a keze, amelyben a kalapács élt, most halott volt. A szeme megtelt könnyel és egy ki is gördült csendesen.
Az orvos viaszarca hirtelen életre kelt. Valami átfuthatott a fején, mert váratlanul megsimogatta a beteg kezét. Talán a rég halott nagyapja jutott eszébe, talán csak a fiatalkori önmaga, amikor még hatottak rá a betegek érzései.
– Mi mindent megteszünk! – mondta egészen másfajta hangon. Mintha kicserélődött volna benne a szív. A mondatának színe volt, még ha sablonosan is visszhangzott a zöld falú kórteremben.
Azzal sarkon fordult.
László csak feküdt félájultan a reménytelen kezével. Nézte a mellette lévő üres ágyat. Talán, ha kétszer volt kórházban egész életében. Egyszer a vakbelét vették ki, másodszor meg gyomorrontása volt. Akkor sem akart bejönni, de annyira rosszul volt, hogy ráparancsolt a felesége.
Most vajon hogy került ide? Ezt elfelejtette megkérdezni. Bár az orvos biztosan nem tudott volna választ adni ilyen jelentéktelen kérdésre. Aztán újra eszébe jutott a keze. Az a kéz, amely eltartotta őt világéletében. Az a kéz, amely átsegítette mindenen. Nem is tudta elképzelni, hogy ne tudjon vele fogni vagy emelni. Próbálta megmozdítani, de mint egy kődarab, úgy hevert mellette. A bal keze engedelmeskedett, arrébb tette a jobbat pár centivel. Hát ennyi egy emberi test, ha egyszer befuccsol az egyik alkatrésze, gondolta keserűen.
Megmozgatta a lábujjait, behajlította a térdét, minden működött. De a jobb válla érzéketlennek tűnt. Nem merte megkockáztatni, hogy felüljön, bár már nagyon nem esett jól neki a fekvés. Fészkelődött egy darabig. Aztán abbahagyta. A tekintete az ablakra tévedt. Sütött a nap, a kék eget lombos fák takarták el, de érezhetően langyos idő volt odakinn. Vajon mi lesz most vele? Ki fog róla gondoskodni, ha hazamegy?
Mielőtt azonban a gyötrő gondolatok elárasztották volna, halkan megnyikordult az ajtó. Egy jól öltözött, magas hölgy lépett be kissé ijedt arccal. Idős lehetett, de festett haja, finom sminkje elfedte a korát.
László kíváncsian méregette. Az első pillantása a lábára esett. Jó nő lehetett valamikor, bár most is elegáns volt bézs kosztümjében. Úrinő.
– Bejöhetek? – kérdezte. Idegesen morzsolgatta a táskája fülét, de az arca teljesen nyugodt volt.
– Be, bár nem tudom, kit keres – hangzott a nem túl kedves válasz. László maga sem értette, hogy miért ennyire ellenséges.
– Nem keresek senkit, László – mondta az asszony. Lépett egyet-kettőt, és úgy tűnt, kezd még idegesebb lenni.
A férfi felkapta a fejét. A nevén szólították. Itt állt előtte valaki, aki őt nézte kedvesen, feszülten, a szemében ki nem mondott bánattal.
– Ismerjük egymást? – A gondolatok vadul cikáztak az agyában. Vajon ki lehet ez az asszony, aki eljött hozzá, ismeri, de neki nem ismerős belőle semmi. Karcsú termetét, egyenes hátát nem vélte emlékeiben megtalálni.
Az asszony kissé szégyenlősen elmosolyodott, majd lehajtotta a fejét. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, akit zavarba hoz az első érintés. A nyaka íve, a ráncok a szeme körül. Nem, nem volt ismerős, inkább csak emlékeztette valakire a beteget. Csak igen halvány kísérlete volt ez a múltnak, hogy újra felkavarja az állóvizet.
Az asszony várt. Talán a felismerésre, de lehet, hogy arra, hogy hellyel kínálják.
Könnyű szellő söpört végig a szobán és meglengette a rövidke függönyt. Valamit becsempészett régről, ami már vagy fél évszázada elfelejtődött. László szeme felcsillant. Aztán azonnal kihunyt benne a fény.
– Sára vagyok – hangzott a nagyon várt válasz.
Ekkor a szellő széllé erősödött és a huzat váratlanul becsapta az ajtót. Olyan volt, mint egy ágyúdörrenés.
A férfi arca vörös lett, zavartan hallgatott. Csak nézte a szépséges nőt, akit ő elengedett majdnem hatvan évvel ezelőtt. Azt a nőt, akiről nem tudott semmit, akit szívéből ki nem engedett soha.
– Istenem! – nyögte ki. – Te lennél?
– Én találtalak meg a földön fekve.
A válaszok kezdtek megérkezni.
A látogató, a divatos bézs kosztümjében odalépett az egyik rogyadozó székhez és az ágy mellé tette. Puha mozdulattal engedte le táskáját az ágy végébe és helyet foglalt. Olyan volt, mint egy távoli jelenség. 80 éves volt, de hatvannak is alig látszott. Már nem a lelkes kamaszlány szeme nézett a betegre, hanem a nőé, aki sokat megélt, de a szíve nem változott azóta, mióta a kis faluban dobogni kezdett valakiért. Hihetetlenül szép volt ragyogó barna, kontyos hajával.
A hallgatás hosszú volt, az emlékezés fonala lassan tekeredett fel.
– Sára… Az én Sárám… – László szeme megtelt könnyel. Nem tudott mást mondani. Egyetlen épkézláb mondat nem hagyta el a száját, pedig mindig híres volt a beszélőkéjéről.
– Látom, meglepődtél…
– Nem is tudtam, élsz-e még egyáltalán….
– Mert nem kerestél… Elengedtél….
A férfi tiltakozni akart, de nem tette. Ennyi év után hogyan mondhatta volna, hogy nem hagyta el annak a szerelemnek az emlékeit. Azt sem mondhatta, hogy a faluban azt beszélték róla, a pénzért férjhez ment egy korosabb szőnyegkereskedőhöz. Olyasmit is hallott róla, hogy rosszlányként keresi a kenyerét a nagyvárosban. A falu szájára mindenki rákerült, aki mást akart, mint ott a posványban megrohadni.
– Soha nem hittem volna, hogy újra látlak! Gyönyörű vagy! – nyögte végül.
– Gyönyörű öregasszony – hangzott a keserédes válasz. – Hogy vagy, László?
A férfi elmosolyodott. Nézte a finom kezű hölgyet, akin nem fogott az idő, ahogy rajta. Legszívesebben elrejtette volna a sajátját a takaró alá, amikor észrevette, hogy a körmei csúnyán feketéllenek. Aztán gondolatban legyintett. Nincs mit szégyellnie egy dolgos életen.
– Jól vagyok, látod! És hogy ilyen csodák történnek, azt senki nem hinné el nekem! Megúsztam ezt a francos szélütést egy kis bénult kézzel – nevetett fel hangosan. – Tényleg te találtál rám? Hogyan? Honnan tudtad, hogy hol lakom?
– Nem tudtam. Csak cipészt kerestem a környéken, mert arrafelé lakom egy ideje. És téged ajánlottak. Mondták, hogy már nincs is cipészműhely az egész városban, de te még dolgozol.
– Nem sejtettem, hogy egyszer még látlak.
– Én tudtam. Megéreztem.
László azon morfondírozott, hogy ezt vajon kedvességből mondja-e vagy vigasztalni akarja, mint a beteget, aki épp túl van a veszélyen.
– Hát, amint látod, egyhamar nem tudom megjavítani a cipőd. – Hangjában nem kis cinizmus vegyült.
– Nem baj, megvárom. – Az asszony szeme tele volt kedvességgel. Nem őrzött sértődést. Rég elfeledte már azt, hogy nem lehettek egymáséi. Azt viszont, hogy mennyire szerette a sudár, fekete fiút valaha, soha egy pillanatig sem.
– Sára… Az én Sárám… – ismételte a férfi újra. Soha nem hitt istenben, a csodákban, a véletlenekben, erre most mindent megtapasztalt egyszerre. Az járt a fejében, hogy hosszú élete során kevés alkalommal volt ennyire boldog, mint itt, a kórházi ágyon a béna kezével.
Az asszony érezte, hogy fel kell dolgozniuk a találkozást, de nem most, nem azonnal, ezért lassan felállt. Lesimította a szoknyáját, felvette a táskáját és végtelenül ismerős mosollyal ennyit mondott:
– Most hagylak pihenni. Az orvos is mondta, nem szabad kifárasztani téged.
A beteg megriadt. A csoda kezdett szertefoszlani. Lehet, hogy nem is volt valóságos.
– Eljössz még? – kérdezte.
– Ha megengeded, bármikor.
– Ezt el sem hiszem – mormogta széles vigyorral az arcán.
Aztán felbátorodva, minden erejét összeszedve ennyit mondott halkan:
– Soha nem felejtettelek el. Csak tudd!
És a szép bézs kosztüm kilibbent az ajtón. Enyhe vanília illat maradt utána. A világ újra megtelt napsütéssel, a szélnek nyoma sem maradt.
VÉGE
fotó: Pinterest
