Sokáig ülök a padlón és bámulom a fa erezetét. Néhol a rongyszőnyeg alól kilátszik egy-egy deszka, de a legtöbb helyen a mama befedte, nehogy felfázzunk. Lábról lehet a legtöbb betegséget szerezni, mondogatta. Az udvar piszkos, szögek, drótok, csikkek borítják, nem lehet már úgy játszani, ahogy régen. Ő még a tyúkszarba is belelépett, és úgy esett hanyatt, hogy a földről csak anyja pofonosztó keze segítette fel, és tette azonnal helyre.
Engem a mama sose vert meg, de szavakkal oda-odaszúrt, mert nem viselte jól ezt az elkényeztetett nemzedéket, amelynek én is tagja vagyok. Iskolásként nem szerettem hozzá járni, mert mindig belefeledkezett a mesébe, én meg unottan bámultam ki az ablakon várva a lányát, hogy csak megszabadít végre valahára, de anyám nem igyekezett túlságosan munka után értem.
Azzal nyugtatott, hogy az élet rendje az is, hogy a nagyszülők meséljenek, az unokák meg unatkozzanak. Haragudtam ezért az álbölcsességért, mégse válaszoltam vissza. Ha hallgatok, előbb szabadulok, ezt is megtanultam, ez az én saját bölcseletem volt, amit gondosan megőriztem magamnak.
A szekrény alatt nem egyszer láttam egeret futni. Hajlott lábai alatt volt még hely, ahová mama a régi újságokat gyömöszölte, bár kidobhatta volna, vagy nekem adhatta volna papírgyűjtéskor. Ehelyett kibélelte az a tizenöt centi magasságú területet, az egerek mégis utat találtak. Amikor szóvá tettem, legyintett. Kirakott egy egérfogót, és estére már meg is volt a gyalázatos jószág.
Az a szekrény számomra mindig is maga volt a titok. Gyorsan megtanultam, hogy nem szabad benne kotorászni, mert vannak tárgyak, amelyeket én illetéktelen kézzel nem nyúlhatok. Kulcsra volt zárva, ezért úgy képzeltem, hogy mesevilág van mögötte. Egy ideig manók, tündérek tanyájának hittem, később, kamasz koromban meggyőződéssel vallottam, hogy csontváz lehet odabenn. Büdös szaga volt, ahogy az egész szobának. A függönyökből évekkel később is füstös koromszag áradt, ami átjárt mindent. A cserépkályha sose szelelt jól, annak szagát őrizték még mosás után is.
Most, hogy a mama elszenderült, itt ülök a padlón és nem merem kinyitni. Megtehetném, de attól félek, hogy egy láthatatlan kéz az enyémre csap. Megmondta, hogy semmi közöm hozzá, ismerve erélyes természetét, nem lennék meglepve, ha a túlvilágról is rám rivallna.
Nem merem a kulcsot sem fogni, mert anya, amikor a kezembe nyomta, szinte megégette a bőröm. Annyit mondott, ami benne van, azzal neked kell megbirkóznod.
Vajon mi lehet egy öreg, vastag fájú, néma szekrényben, amelynek még a kulcsa is riasztó? Egy farkasfejben végződik.
Megforgatom ujjaim közt, mintha vicsorogna. Ép ésszel tudom, hogy nem erről van szó. Félek. Jobban, mint eddig bármikor. Tudom, hogy semmi az égadta világon nem lehet a szekrényben, ami akkora félelmet keltene, mint a gondolataim. Már nem vagyok gyerek, hogy csontvázat várjak, csak a filmekben, szokás így riogatni a kíváncsiskodókat.
Feltérdelek és megadom magam. A farkas már nem vicsorog, de nem is barátságos. Amikor betolom a zárba, mintha távoli nyűszítést hallanék. Óvatosan tárul fel az öregasszony-szaggal átitatott faajtó.
Ismerem ezt, mindig így gondoltam a dédire is. Ezzel a szaggal azonosítottam és eszembe sem jutott, hogy ő is volt fiatal. Az öregek már öregeknek születnek, gondoltam magabiztosan. Tizenévesen még azt is tagadtam, hogy valaha létezett szerelem a számukra.
A tiltott bútordarab pár szoknyát, egy réklit és egy csatos cipőt rejt, amit papírba csomagoltak. Félig kilátszik. A cipő fényes, tojáshéj árnyalatú. Csatján kövek vannak. Olyan, mint egy királylány-topánka. Óvatosan megérintem. Selymes. Sarka íves és az orra enyhén tompa. Nincs benne szám, méretre készült. Belebújtatom az egyik lábam. Tökéletesen passzol. Aztán a másikat is felveszem. Dorothy sem érezhette magát különbül az Ózban. Ez a nagyanyám esküvői lábbelije. Nem mondta sosem, de tudom.
Gyorsan leráncigálom a lábamról, és vadul kutatni kezdek. Tudom, hogy kell lennie egy üzenetnek. Érzem. A legbelül rátalálok egy dobozra. Egyszerű cipős doboz, de befedték virágos csomagolópapírral.
Tudom, mi van benne. Egyszerűen megérzem. Egy napló és egy rakás fénykép. A legfelsőn menyasszonyi ruhában egy szépséges szőke lány. A lábán a köves topánka. Ismerős arc. Valahol már láttam. Hosszú másodpercek múlva bevillan. Magamat látom. Majdnem ugyanolyan a hajam most, mint akkor nagyanyámnak. Az övé kontyban, az enyém copfban. A hasonlóság ijesztő. Ő meghalt, én élek. Ő öreg volt, én fiatal. De mindketten szerelmesek vagyunk valakibe.
Leteszem a képet és kinyitom a naplót. Egy üzenet vár benne:
„Tudtam, hogy egyszer meg fogod találni. A tied már. Én vagyok a múlt, te a jövő. Ne felejts el boldognak lenni!”. Ennyi. Ismerős sorok, ismerős könnyek. Nem kutatok tovább. Csendben visszacsukom az ajtót, csak a cipőt szorítom magamhoz. Látom, hogy a farkasfejes kulcs mintha megértően mosolyogna rajtam.
fotó: Pinterest
Kedves Hilda!
Fantasztikus tehetsége van az íráshoz, az érzelmek átadásához, a milliö megteremtéséhez. Pillanatok alatt ott tudok lenni ahova képzeli, az a személy tudok lenni akit képzel. Csodálatos érzés! Szinte iszom az írásait! Köszönöm
Kívánom, hogy még sokat és szívből írjon!
Jó egészséget és sok boldogságot kíván Önnek egy pillanat alatt vált rajongó🤗
Egy