A temető ma csendes. Ne nézz hülyének, tudom, hogy nem lehet másmilyen, de érted mire gondolok, nem? Nincs forgalom az úton, vasárnap van, ezért elüldögélek még egy darabig, aztán hazamegyek. Haragszom ám rád, mert nem vagyok egy érzelgős vénember, de megbeszéltük, hogy jelzel nekem, ha megérkezel. Mégiscsak negyven év van mögöttünk.
Nem elsők, és nem másodikok voltunk egymás életében, már túl voltam a negyedik ikszen, amikor megismertelek. Figyelmetlenül lábadra toltam a bevásárlókosarat. Más nő leszedte volna a fejem, te azonban hosszan méregettél, és csak annyit mondtál, jó lenne, ha a kislábujjad kímélném, mert az a kedvenc testrészed. Ez a mondat ott, a fűszerekkel teli polc előtt olyan irreális volt, hogy hangosan röhögni kezdtem. Aztán meghívtalak egy forrócsokira, mert a kávét nem szereted.
Az első beszélgetésünk pontosan három és fél órán át tartott, és csak azért lett vége, mert neked a gyerekért kellett menned az iskolába. Csak a keresztneved mondtad meg, de én nem az az ember voltam, aki ezzel megelégedett volna. Diána, azt mondtad, így hívnak, és kérted, hogy ne asszociáljak a hercegnőre. Eszembe se jutott, nem is tudtam, miféle hercegnőre gondolsz, valami Disney-re? Lassan ugrott be, de te már terelted is a témát. Azon a délutánon többet adtam ki magamból, mint egészed addig bárkinek. Olyan érzésem volt, mintha egy csapot nyitottam volna meg magamon, kizárólag a te kedvedért. Nem akartam én lyukat beszélni a hasadba, mert érdekeltél, ezért hátráltam volna, de neked mindig volt egy újabb kérdésed. Jólesett. Nem emlékszem, mikor érdekelt valakit utoljára, mit gondolok a felhőkről, Ausztráliáról vagy a skandináv filmekről.
Miután elváltunk, megszületett bennem a döntés: nekem te kellesz, és bármi áron megszerezlek, de nem magamnak, mert az lehetetlen, hanem kettőnknek, hiszen csak úgy volt értelme a folytatásnak.
Elvált voltam, gyerekem nem született, ki tudja milyen oknál fogva, nem voltam termékeny. Sokáig bántott ez a tény, félembernek éreztem magam, de a fiad mellett apa lehettem. A kis Ádám azonnal megszeretett, nem kellett semmit tennem ezért. Ma se értem, akkor se fogtam fel, honnan ered belőle ez az ősbizalom. Pedig korán megpróbálta őt is az élet, hiszen két éve félárva volt, amikor a férjed meghalt motorbalesetben. Még csak nyolc éves volt, de már nem kellett neki elmagyarázni, mit jelent a halál. Okosabb volt nálam, hisz értetlenül figyeltelek téged, őt is, amint legyűritek a fájdalmatok és éltek tovább percet, perc után lökdösve.
A temető nem az én világom, nem az a bottal járó apóka vagyok, aki az árnyas fák tövében megpihen és várja, hogy a Kaszás észrevegye. A Halál arasson akárhol, de ne az én utcámban, mondogatom magamnak, bár utánad nem könnyű reggelente kinyitni a szemem.
Mindig hangosan jelezted, ha fenn voltál, kotyogott a kávéfőző, csattogott papucsod a kövön, mégse zavart. Tudtam, hogy ott vagy, nekem vagy, és pillanatokon belül mosolyogva köszönsz majd. Ha este veszekedtünk is, reggel hoztál nekem kávét, legfeljebb nem édesítetted meg. Csakhogy érezzem, az élet kizárólag veled édes. Igazad volt.
Találkozásunk másnapján órákon át jártam a környéket, hátha megpillantalak, miközben te a város másik felén ültél egy irodában, és nem siettél haza. Két hétbe telt, míg rád leltem, de megérte. Ez a két hét megértette velem, hogy sokkal fontosabb vagy, mint gondoltam. Hogy miért nem kértem el a telefonszámod? Magam sem tudom. Mintha nem akartam volna megkönnyíteni a dolgom.
Diána. Miféle név ez, töprengtem magamban, amikor befordultál a sarkon és messziről integettél, amint megpillantottál. Azóta vagyunk együtt. Voltunk.
Tudtuk, hogy ez nem lehet végtelen, én alkudoztam a Teremtővel, de nem hallgatott meg. Most meg itt ülök, és várom, hogy küldj valamilyen jelet, hogy ott vagy azon a csodálatos helyen, ahová a halálunk után vágyunk. Szépen mentél el, csendben, reggel fél hétkor.
Sírod környéke gazos, sok eső esett mostanában, de nem izgat, mert tudom, hogy te messze jársz. Viszont eltelt két hét, ideje lenne jelentkezned. A fákról még nem hullanak a levelek, de ősz van, az esték hűvösek. Sokáig nem várhatok, mert a kutya is ideges, és macskád is türelmetlen.
Nézem a fonnyadó koszorúkat, a néma köveket sírod körül, és eszembe jut, hogy talán az én jelemre vársz. Nem vagy benne biztos, hogy tudni akarok rólad? A fiadnak nem beszélek ilyesmiről, bolondnak nézne, és hiába szeret, még eltiltaná az unokákat egy őrült fószertől, aki magában motyog, miközben furán mosolyog. Most magyarázzam meg neki, hogy nem vagyok bolond, csak ő nem tudja, hogy nekem jól esik várni? Á, nem hinné el.
Viszont ideje lenne valóban megmutatnod, hogy jó helyen vagy. Várok még egy negyedórát és hazamegyek. Fázik a lábam, és sajog a derekam is. Addig van időd kigondolni, hogyan jelenj meg előttem. A nap lassan hervad a temető lombja mögött, az este köpönyeget szakít vérvörös égtakaróból. Rendben van, megértem, ma se jössz el. Feltápászkodom, de ekkor megmozdul az egyik koszorú fehér szalagja. Épp az enyém, amit én készíttettem neked fehér rózsákból, ahogy az esküvői csokrod. Istenem, milyen szép voltál!
A szalag alól egy gyík dugja ki a fejét. Nem ijed meg, amikor meglát. Csak néz mereven, nem mondom, hogy értelmesen, viszont bátor, ezt el kell ismernem. Aztán még kijjebb merészkedik, és egyenesen a szemembe néz. Kis híján köszönök neki, mert hát ketten vagyunk, miért ne tenném.
Mozdulni se merek, amikor észreveszem, hogy kibújik egészen, barna szeme rajtam pihen. Vár, majd felfut a kereszten. Amikor látja, hogy nem reagálok, felemeli az egyik lábát, épp csak parányit. Aztán visszateszi a fára. Mintha mondani akarna valamit. A beszédes gyíkok világát nem ismerem, és szinte elrestellem magam, amiért egy ilyen jámbor hüllő leköti a figyelmem. Miféle botorság ez részemről? A barna jószág erre villámgyorsan elindul, és rövid trappolás után megáll a neveden. A fehér műanyag Diánán, ahonnét visszapillant. Ekkor végre megértem. Te küldted. Higgye bárki, hogy bolondokházában a helyem, elnevetem magam. Az állatka nem riad meg. Engem néz, türelmes és kitartó. Nevetésem nem billenti ki a nyugalmából. Ő az én jelem, pontosabban a tied. Megjött. Megnyugszom. Aztán indulnom kell. Nem maradhatok, zár a sírkert.
– A viszontlátásra! – mondom félhangosan. A gyíkom hallgat. A csend még áthatóbb, mint eddig. A nap utolsó sugara is átfúrja a horizont alját. Diána, a Hold istennője felkúszik az égre. Még egy pillantás, a gyíkom elfordítja a fejét, majd befut a száradó virágok kupaca alá.
Szívem lassan lépésre int. Majd jövök még. És ígérem, nem tolom senki lábára azt a nyavalyás bevásárlókocsit.
Kép forrása: Pinterest
