Vica sokáig figyelte anyját, aki meredten bámult ki a kertbe, és órákig nem mozdult. Megfagyott benne az élet, suttogta Teri, a húga, de az asszony legyintett rá. Nem is szerette apát, mondta neki szemrehányóan, most meg eljátssza, hogy nem bírja nélküle. Évek óta csak a panasz jött belőle, most meg csak ül és bámul, mintha megfeneklett volna az élete. Sokszor mondta neki, az idősebbik lánynak, hogy rég megbánta ezt a házasságot, és kérte, hogy váljon el ő is, ha Tamás nem elég jó neki. Merthogy Tamás élhetetlen, lusta és még külsőleg se szép ember. Nem is érti, a lánya, miért őt választotta, amikor lett volna kérője bőven. Vica nem akart kiakadni, tombolni anyja szavain, pedig legszívesebben rácsapta volna az ajtót. Helyette nem látogatta gyakran, havonta egyszer, csak akkor gyakrabban, amikor az apja haldoklott. Tüdőrák vitte el tíz hónap alatt.
Amikor kicsit jobban volt, azonnal rágyújtott titokban, hátul a fészer mögött, de titka ebben a házban aligha lehetett valakinek, mert Vica anyja mindenbe beleütötte az orrát, mindent tudni akart. Véleményét még véletlenül se tartotta volna magában, fűnek-fának osztotta kéretlen tanácsait. Senki nem kedvelte különösebben, nem is értették, hogy az ura hogy bírja ki mellette.
Lányai nem rá ütöttek, mindkettő szolid, kedves volt a maga módján, talán Teriben rejlett némi agresszió, amit erősen titkolt. Mégse lepett meg senkit, hogy a csirkegyárban helyezkedett el, és százszámra darabolta a baromfit hónapokon át. Aztán egy péntek délután felmondott, és soha többé nem bírt ránézni még a húslevesre sem. Nem ment férjhez, állítólag félt a férfiaktól, de az is lehet, hogy szülei házassága riasztotta meg. Viszont jó testvér volt, ő lett Vica nagyobbik fiának a keresztanyja, és ha csak tehette, vitte a gyereket magával strandra, állatkertbe, múzeumba, egészen a fiú kamaszkoráig, amikor az már nem igényelte a társaságát. Akkor megint egyedül maradt, ezért szerzett két kutyát, malacokat tartott, és valahogy pár macska is otthonra lelt nála. A legnagyobb szenzáció azonban a páva volt, ami hatalmas udvarának uralkodója lett.
Mindenki megdöbbent, amikor hazaállított vele. Még csúf jószág volt, alig nagyobb egy hathetes csirkénél, de Teri már úgy kezelte, mint az állatok királyát. A kutyák is nehezen szokták meg, de rájöttek, hogy ha nem békélnek meg vele, ketrecben töltik fél életüket. Így Lujzika teljhatalomra tett szert. Hosszú, kék nyaka, színpompás tollazata dicshimnuszt követelt bárkitől, aki arra járt, és legtöbbször meg is kapta, mert a faluban híre volt, nevezetességnek számított. Közelébe nem merészkedett senki, mert csípett. Legalábbis ezt mondta a húga, kipróbálni meg senki nem akarta. Dögöljön meg, aki eszement, jegyezte meg egyszer az anyjuk, erre mindketten felkapták a fejüket, mert ez a tömör rosszindulat még nekik is szokatlan volt.
Attól kezdve nem ment át a lányához, kérte, hogy csak a háza előtt találkozzanak.
Két hete temették el az apjukat, azóta a kiállhatatlan asszony kicserélődött. A mindig száját jártató, bírálatban élen járó nő megváltozott. Kifogyott belőle az elem. Vica utálatos módon arra is gondolt, hogy anyjuk töltődik. Azért nem beszél, mert kimondott már minden rusnyaságot, de ha megnyugszik, biztosan rózsa meg tulipán hullik ki a szájából, ahogy a mesében. A sok béka, kígyó és egyéb már rég kipotyogott.
– Nem kérded meg, mi baja van? Kér-e enni? – bökte oldalba Teri a nővérét. – Ennie kellene valamit, nem ülhet napokig étlen-szomjan, arról nem is beszélve, hogy nem fürdött.
– Kérdezd meg te, én már nem tudom, mit gondoljak!
Teri elfintorodott. Mindig rá maradt a piszkos feladat. Gyerekkorában is neki kellett hízelegnie, ha bármire nemet mondtak a szüleik, ami elég gyakran előfordult. Most azonban nem maguknak akartak jót. Azt az asszonyt próbálták meg becserkészni, aki az anyjuk volt, de ebben a minőségében nem állt közel hozzájuk.
– Anya, éhes vagy? Főzzünk valamit? – fordult a szoborhoz, akinek pillája se rebbent.
– A páva elszállt – hangzott a válasz nagy sokára. A két nő összenézett, arcukra nem ült már döbbenet. Tudták a választ. Megbolondult a székben üldögélő. Szép csendben, türelmesen átengedte józan eszét az ördögnek.
– Hagyd a pávát most, azt mondd meg, mit ennél? Levest vagy egy kis krumplit süssek? – kérdezte most már Vica.
Az asszony elsötétedő tekintettel fordult felé:
– Hogy lehetsz ilyen ostoba és szívtelen? – támadt rá. – Ha valaki meghalt, az már nem tud enni! Mit akarsz te tőlem?
– Semmit anya, ne aggódj! Csak azt hittük, te még velünk vagy.
A két nő elfordult, és csendben magára hagyta a harmadikat.
– Mi lesz most vele? – Teri lerogyott a sámlira a hűvös teraszon, és ő is önkéntelenül ugyanoda nézett, ahová az anyja.
– Szerintem, eljátssza az egészet! Nincs semmi baja, csak tetteti.
– Nem hiheted ezt, hát nem látod, hogy mennyire nincs magánál?
Vica megcsóválta a fejét. Kemény asszony volt az anyjuk. Nem roppant volna bele férje elvesztésébe. Megélt már vészesebb időket is, mégis talpon maradt. Kivéve, ha tényleg elveszítette a józan eszét.
– Menjünk haza, hagyjuk magára! Hátha akkor észre tér! – jegyezte meg csendesen.
– Téged vár a madarad meg az állataid, engem meg a férjem, meg talán Laci is beugrik, nem tudom.
– Akkor ne főzzünk neki? Hagyjuk így itt? – Jajdult fel a húga. – Emberből vagyunk, nem?
– De! – hagyta rá amaz. – Majd holnap átjövök, hozok neki egy kis rakott krumplit, aztán majd eldönti, képes-e enni. Belé nem tömhetjük, nem igaz?
– Jó. Legyen így. Nem tudom elhinni, hogy apa hiánya okozza ezt nála.
Azzal feltápászkodott és egy pillanatra még visszanézett a kapuból, majd átgyalogolt a téren a szomszédos házak egyikébe. Lujzika várta. Úgy törleszkedett hozzá minden alkalommal, amikor meglátta, mint egy macska. Még a kutyák is megvetően lesték hízelkedését. Miféle madár az olyan, ami ennyire ragaszkodik a gazdájához, gondolhatták, de már ugatni is csak félve ugattak, ha a páva a közelükben volt.
Vica még egyszer szétnézett anyja szobájában, aztán elköszönt. Nem kapott semmiféle választ, csak az asszony szeme szűkült össze kissé, amint kilépett a kapun. Abban a pillanatban felpattant székből, és a konyhába sietett. Mozdulataiban nem volt merevség, már nyoma sem volt szenvedésnek. Arcán feketén ragyogott az elszántság.
– Majd adok én neked visszajönni! – motyogta mérgesen. – Ijesztgesd csak a többieket odafenn, én még élni akarok.
Azzal belépett a fürdőbe, letette a nagykést, amit imént vett ki a fiókból, és megmosakodott. Csak az arcát, meg a hónalját, és tiszta blúzt vett fel. Fehéret, apró mintákkal. Haját szorosan lesimította és egy pattintós hajcsattal összefogta. Aznap este megteszi, döntötte el. Végre egyedül hagyták. Mi a fenét nyúzzák már, dühöngött idegesen. Nem volt éhes továbbra sem, de felkapott egy almát a konyhapultról, majd a fészerbe ment megélezni a kést. Nagyon élesnek kell lennie, csak egy vágásra lesz szüksége, nem többre. Nem akart sokat vacakolni, és a gyorsaság feltétele a jól vágó kés volt.
A lábbal hajtható köszörű pillanatok alatt megélezte az amúgy sem tompa kést. Ujját megnyálazta, végigsimította, aztán elégedetten elmosolyodott. Holnap már szabad lesz. A lányok, azok a puhányok sose értenék meg, ezért nem is avathatja be őket. A végén még bolondnak néznék. De ő tudja, hogy az öreg visszajött. Látta éjszaka. Ott sétált a kertjében és vizsgálódott. Őt leste, őt akarta magával vinni. A nyomorult. Hogy még ott se legyen jó élete? Hogy még halála után is nyaggassa valamivel? Ezt nem engedheti meg neki. Eleget tűrte a pipogyaságát majd fél évszázadon át.
Lassan sötétedett. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egyik lánya se kíváncsi rá. Eleget ültek mellette a napokban. Nem is értette, hogy miért hiszi valaki, hogy a halál mindenkinek egyet jelent: szomorúságot. Neki megnyugvást adhatott volna, ha tényleg megkapta volna.
Erősen borult, minden égi lámpás kialudt. Kesztyűt húzott, fejét bebugyolálta egy ócska sálba, és várt. Hiába volt melege, védenie kellett magát. Tíz óra után nem sokkal megpillantotta. Ugyanott állt, ahogy minden nap, és az ablakára bámult. A szél kezdett felerősödni, esőszag járta át a szobát, amikor felállt és elindult. Erősen markolta a kést. Nem volt benne kétség, a halál érte jött. Ölthetett bármilyen jelmezt, megismerte. Kitárta a szúnyoghálós ajtókeretet és megtorpant. Sötét volt, csak foltokat látott, de az egyik foltban felismert a Kaszást. Felemelte gyilkolásra szánt szerszámát és lecsapott rá. Egy pillanat alatt megszabadult tőle. Hallott valamiféle fura nyikkanást, de nem érdekelte. Ő még maradni akart, és az, aki valóban élni akar, az magával a Végzettel is szembeszáll, gondolta milliószor a napokban.
Pár csepp vér ráfröccsent, de nem zavarta. Ekkor megdördült az ég és hatalmas cseppekben esni kezdett. Aztán ömlött, zuhogott, majd megint ömlött. Az ég vizei áttörték a gátat. Megfordult és elégedetten visszagyalogolt a konyhába. Lehúzta a kesztyűjét, megmosta kezét és arcát, majd visszaült a székbe. Elégedett vigyorgással bámulta a cikázó villámokat, hallgatta mind hangosabb égi muzsikát, majd elszunyókált.
A sikoltásra sem ébredt fel.
– Lujzika! – ordította Teri. – Istenem!
Vica megállt a kertajtóban, és onnan nézte húgát, aki úgy siratta a páváját, mint az anya elvesztett gyerekét. Felnézett az ablakra és látta, hogy anyja nem a kert felé néz. Feje lebicsaklott, fura pózban aludt. A páva rég halott volt, vére már megdermedt a füvön, és az is, aki órákkal korábban elvágta a torkát. Ő sem maradt sokáig ebben a világban.
Teri nővérére pillantott. Szeméből kiolvasta kérdésére a választ. Lehajtotta a fejét és hangosan zokogni kezdett.
Kép forrása: Pinterest
