A hógömb 2. rész

Micsoda reflex, gondolta az öreg. Istenem, de ügyetlen vagyok, gondolta Sára, de csak egy riadt bocsánat csúszott ki a száján. A bejövő arca idegesen megrándult, amitől nem tűnt valami barátságosnak.

 – Parancsoljon! – nyújtotta a hógömböt a tulajdonosnak, aki óvatosan mozdulattal átvette, miközben a lány még egy halk bocsánatot préselt ki magából.

 
 

Ha a drága tárgy eltört volna, biztosan nem szívesen fizette volna ki, nem beszélve arról, hogy újra és újra meggyőződhetett arról, mennyire kétbalkezes, ahogy egész életében hallotta. Ahogy múltak az évek, egyre nagyobb félelemmel nyúlt a tárgyak felé, mert mintha minden menekült volna a kezéből. Kivéve a tollat, vagy utóbb már a billentyűzetet, amit szerencsére nem kellett megfognia. Egyszer valaki azt mondta neki, hogy írásra való és semmi másra. Ez a valaki egy külföldi srác volt, aki egy idő után megelégelte, hogy sorban töri el a kávésbögréit, és nem engedte a konyha közelébe. Fél évig éltek együtt, de nem működött. Egyiküket se viselte meg a szakítás. Azóta Ali már meg is nősült.

Az idegen rövid szövetkabátjában és könnyű sáljában úgy nézett ki, mint egy régimódi angol lord. Még a haj is hullámos volt, ahogy a regényekben oly gyakran. Sára oldalvást pillantott rá, és megállapította, hogy nem más áll ott, mint Jude Law. Igaz, hogy tudott magyarul, méghozzá tökéletesen. Így hiába a félmosoly, amelyet maga elé képzelt, mégse lehetett a színész.

 – Mi legyen a mentett gömbbel? – szólalt meg végül az öreg, mert látta, hogy neki kell összekaparni a kínos helyzet morzsáit.

 – Elviszem! – kiáltott fel Sára. – Ha már nem törtem össze – tette hozzá sietve.

 – Jó! Örülök! Alaposan becsomagolom, addig kérem, hogy nézzen szét az úr! Minden van nálam, ami csak eszébe jut.

 – Rendben! Várok! – hangzott a felelet Jude Law-tól, és már el is indult messze Sárától, de még vetett rá egy pillantást.

 – A másikat nem kéri? – hangzott az újabb kérdés, de a lány a fejét rázta. Még ennek az árát se kérdezte meg. Igaz, hogy a főnöke magának akarta, de így se volt benne biztos, hogy van nála elég készpénz. Úgy látszott, a boltban nincs kártyaleolvasó, mert a pénztárgép is lehetett vagy százéves.

 – Nem, csak ez legyen!

 – Jól van kedveském! Ne aggódjon, annyi anyag van ebben a gyönyörű darabban, hogy biztosan nem tört volna el. Tudja, az urat sajnálom csak, mert minimum fél kiló pottyant a lábára, be fog dagadni nemsokára. Ha eddig még nem tette…

 – Jaj! Nagyon sajnálom, de nem hittem, hogy még ebben is kétbalkezes vagyok…

 – Szerintem, ha megkérdezné tőle, hogy rendben van-e, az sokat számítana – kacsintott rá a tulaj, majd vastag barna papírba tekerte az antik gömböt.

Odakint már kigyúltak a fények, a sáros utca éhesen várta a havat, mert közeledett a valódi december. Az a hónap, amikor a város a legszebb és legfényesebb. A keskeny utcákon hazafelé siettek az emberek. Bebámultak a kirakatok ablakán, de a feltámadó szél nem késztette sétára őket. A város keleti felén még az óváros házai pompáztak, szerencsére megmentette őket egy bölcs építész a múlt század elején, amikor összeveszve a városi tanács embereivel nem engedte, hogy lerombolják a kétszázéves falakat. A régebbiekre is talált megmentőt, mert voltak, akik a régi értékek helyébe nem feltétlenül akartak modern lakóházakat.

Sára miután fizetett, potom húszezret, kilépett a bolt ajtaján, és szorosan megmarkolva a papírzacskót várt. Nem akart elmenni úgy, hogy nem kér elnézést szemtől szembe, és nem kérdezi meg a férfitól, hogy segíthet-e neki valamiben.

A vásárló legalább negyedórát váratta és kilépve őszinte meglepetéssel vette tudomásul, hogy rá várnak.

 – Ugye, nem vagyok veszélyben? – nézett a lányra mosolytalanul.

 – Nem, és nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam! Bocsáss meg!

 – Semmi gond! Majd beborogatom és magára gondolok közben! – felelte neki, és sarkon fordult.

Úgy faképnél hagyta Sárát, hogy még a  magára erőltetett mosoly is lefagyott róla. Persze az se kerülte el a figyelmét, hogy nem tegezte vissza. Hol él ez az ember? Magázódni manapság? Ingerülten felkapta a fejét, és összehúzta kabátján a cipzárt. Jól van, ügyetlen volt, de azért nem kell kigúnyolnia, még akkor se, ha Jude Law-ra hasonlít, morogta, és elindult haza.

A várva várt hó óvatosan szállingózni kezdett, de két sarokkal később abba is maradt a fentiek igyekezete. Csúf este volt. Ködös, rideg és kellemetlen. A hógömb azonban biztonságban ringott a kezében, és túlélte a gyalogolást. Felcaplatott vele az elsőre, ahol az öreg bérház lépcsői fájdalmasan nyikorogtak a lába alatt. Úgy esett be az ajtón, mint aki alig várja, hogy egy forró kakaó az ölébe pottyanjon. Ez szerencsére nem következett be szó szerint. Ledobta kabátját a kanapéra, és úgy tette mellé a gömböt, mintha friss tojás lenne. Keresett egy vastag zokni, felhúzta és abban csoszogott ki a konyhába, ahol várakozott pár mosatlan tányér és pohár. Kivett egy bögrét a maradék ötből a kopott kis szekrényből, majd odatette melegedni a tűzhelyre a tejet. Ahogy elkészült a kakaót, nyomott rá a bolti habból, és lehuppant a kanapéra.

Nem bírta kiverni a fejéből a férfit. Hány éves lehetett? Talán pár évvel idősebb nála, de ruházata alapján biztosan nem túl modern felfogású. No és a szövege sem volt az. Meg az az ostoba sértődöttség, amellyel tudtára adta, hogy be kell borogatnia a lábát…Az idióta, húzta fel magát. A kakaó azonban finoman átmelegítette a kezét majd a szívét is. Vigyázva letette a kanapé melletti ívelt lábú asztalra, és a papírzacskó után nyúlt. Kibontotta, és a gyenge fényben máris ott ragyogott előtte teljes pompájában a hógömb. Szebb volt, mint az üzletben. Még a talpazatát is apró minták díszítették. Látszott, hogy nem húszezret ér. Vajon hogyan jutott hozzá az öreg? Miért adta el ennyiért, ha eladhatta volna drágábban? A millió kérdés, ami felvetődött benne, azonnal abba is maradt, amikor az egyik figura mellett észrevett egy süllyesztett gombot. Olyan apró volt, hogy csak azért tűnt fel neki, mert beleakadt a körme. Az asztal felé nyúlt, felemelt egy ceruzát és annak tompa végével nyomta meg. A gömb alján ekkor kinyúlt egy kis fiók és kiesett belőle egy összehajtott papírlap. Sárga, régi és titokzatos. Sára kishíján felkiáltott meglepetésében. A lapon pár szám és egy cím állt. S P Á u. 112. Meg egy fura jel, ami nem hasonlított semmire, amit eddig látott.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

 

 

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here