Ki sem tudom mondani, mit éreztem, amikor megláttam a mamát. Törékeny kis testébe több erő szorult, mint egy húszévesébe. Úgy ölelt meg, mintha szét akarna roppantani, de csak nevettem rajta. Istenem, de jó, hogy ő van nekem! Nélküle nem lennék, aki vagyok, talán már rég az utcán végeztem volna, vagy a Dunában.
Az a ház, amely előtt Mirkó megállt, nem volt ismerős nekem. Egy apró utcácskában rejtőzött a belvárosban. Szerintem, sose jártam arra, mert a borostyánnal futtatott kőkerítés mögött megbúvó ház rejtve maradt előlem egy nagy udvar sarkában. Mindenütt bodzabokrok, néhol málna, vagy mogyoróbokor övezte. Nem hittem volna, hogy ilyen kellemes paradicsom rejtőzik a fal mögött, amely külsőleg egy cseppet sem volt hivalkodó vagy titokzatos. Mirkó anyai nagynénje lakott ott évtizedek óta egyedül. Ő vállalta, hogy az én egyetlen, drága Kékszeműm elrejthesse nála a mamát. Nem kérdezősködött, nem akarta okvetlenül tudni az ügy minden részletét, annyi elég volt neki, hogy segíthet valakin, aki rászorul.
Amikor beléptem a kapun, izgalmamban már nem figyeltem, hogy Mirkó milyen óvatos, alaposan szétnéz, és nem rohan be utánam. Tudni akarta, nem követett-e bennünket valaki, és most nem akart olyan elővigyázatlan lenni, mint a kórháznál. Ezért lemarad, én meg úgy szedtem a lábam, hogy alig bírtam megállni az ajtó előtt, hogy bevárjam őt. Szívem dobogását és örömömet nehezen lehetett volna csillapítani.
Mirkó ellágyultan nézett rám, és mosolyogva bekopogott a bejárati ajtó üvegén.
Egy kedves, szemüveges hölgy nyitott ajtót, akin nadrágkosztüm volt, és úgy nézett ki, mint egy elegáns színésznő a harmincas évekből. Nem jutott eszembe, kire hasonlít a megszólalásig, de tudtam, hogy ismerem…A szemüveg bekavart.
– Isten hozta! – mondta az asszony kedvesen. – De jó, hogy itt van kedves, Klaudia!
Szavai annyira jól estek, hogy kis híján elsírtam magam.
– Köszönöm – válaszoltam, és amikor kezét nyújtotta, majdnem megöleltem.
– Jöjjön csak be, mondja, tegezhetem? Mirkó sokat mesélt magáról.
– Persze, nyugodtan – nevettem el magam megkönnyebbülten. – Sokat? Remélem, csupa jókat – tettem hozzá sietve, de ettől zavarba is jöttem, mert mi a fenének kellett ezt kimondanom, ha már eszembe jutott.
– Csakis – kacsintott a hölgy. – Annaléna vagyok, jöjjön, viszem is a nagymamájához!
Azzal kézen fogott és húzott maga után. Az aprócska ház kicsiny szobájában feküdt egy terjedelmes ágyon a mama. Úgy, de úgy ugrottam oda hozzá, és öleltem meg, mint, aki a halálból jött vissza. És valljuk be, volt is ebben némi ráció. Az sem volt biztos, hogy ő túléli a műtétet, de az sem, hogy én viszontláthatom még valaha.
– Diácskám, gyönyörűm! – mondta lágyan, és megsimogatta a hajam. – Igazi túlélők vagyunk mindketten, nem igaz?
– Azok vagyunk, mama! Vérbeli harcosok! Mondd, hogy vagy? Hogy érzed magad? Annyira aggódtam érted!
– Kicsikém, én jobban nem is lehetek, mert az, hogy téged látlak, mindennél többet jelent nekem. Ha anyád láthatná, milyen fantasztikus ember lettél, bíz’ isten elbőgné magát.
– Jaj, ne mondj ilyet! Inkább azt mondd, vannak-e fájdalmaid?
A mama rám emelte könnyes szemét, és megingatta a fejét.
– Nincsenek. Sőt, Annaléna mellett nem unatkozom egy pillanatig sem. Képzeld, kártyázni tanít!
Mirkó ebben a pillanatban lépett be a szobába. A mama rápillantott és széles mosolyt küldött felé.
– Hát nem megmondtam, hogy Dia bátor és ügyes! Éreztem, hogy nem lehet rossz vége…
Mirkó nem szólt semmit. Láttam az arcán, hogy ő nem volt ennyire biztos benne, hogy megúszom épp bőrrel. Mégse akarta lelombozni a mamát.
– Igaza lett! Jobban kellett volna bíznom benne – jegyezte meg.
– Mirkó, édesem, hagyjuk kicsit magukra a vendégeket, jó? – szólalt meg Annaléna.
– Köszönöm, de tényleg nem akarom zavarni a mamát sokáig. Tíz perc, és holnap visszajövök, ha nem bánod – mondtam sietve.
– Megértem. Igazad van. Te is most vagy túl egy hatalmas sokkon, és ezer bajon, jobb is lenne, ha hazamennél és aludnál.
Tökéletesen igaza volt. A tíz percből negyedóra lett, de miután az asszony és Mirkó magunkra hagyott, dőlni kezdett belőlem a szó. Mindent elmondtam, semmit sem hagytam ki, mert tudtam, hogy nagyanyám nem az a nő, aki elájul, ha meghallja az igazat. Szeret engem és biztosan majd belehalt az aggodalomba, viszont a hazugságot, a kamuzást nem viseli el. És tudnia kellett a levélről is, meg az örökségről…
– Jesszusom – mondta a legvégén sápadtan. – Mindez egy régi szerelem miatt? Mindez azért, mert valaha elsodródtunk egymás mellől Mucóval.
– Mucóval? – Ezen a néven akkor is nevetnem kellett volna, ha egy temetésen vagyok, de így pláne. – Hogy hívhatnak egy férfit így? – kacagtam hangosan.
– Ne szemtelenkedj, te lány, úgy teszel, mintha a szerelmesek ma nem hívnák buta neveken egymást! A Nyuszika, Macika mivel jobb?
Arcán tettetett sértődöttséggel várta a válaszom, de én csak annyit bírtam kinyögni, hogy Mucó, és nevettem tovább.
– Figyelj, kincsem, menj most haza, és ha kipihented magad, gyere vissza, elmondok mindent, amit tudok, aztán, ha kell, még bemehetsz ahhoz a nyomozóhoz, vagy felhívhatod, hátha segítségére leszünk.
– Nem akarod, hogy még maradjak? – kérdeztem fáradtan, lassan leragadó szemekkel.
– Nem. Nincs rá szükség. Neked viszont annál nagyobb szükséged van egy jó zuhanyra és alvásra.
A tekintetem végigfutott a ruhámon, a lábamon, amely olyan mocskos volt, mint egy disznóé. Az járt a fejemben, hogy ennél gyalázatosabban Mirkó nem láthat engem, még ha száz évig is ismer. Felálltam, és még egyszer megöleltem.
– Akkor holnap!
Annaléna finom mosollyal figyelte búcsúnkat, majd Mirkóhoz terelt.
– Fiam, ennek a lánynak valami tisztességes ruhára is szüksége van – súgta félhangosan. – Meg tudod oldani?
– Ne aggódj, Panni néni, mindent kézben tartok.
– Ennek örülök, most pedig vidd, mert alig áll a lábán. Stramm kis csaj, az már biztos, mert egy panaszszót sem hallottam tőle, pedig nem kis dolgokon ment keresztül.
Én meg csak álltam és hallottam, hogy rólam beszélnek, de már megszólalni is alig tudtam. A sírás fojtogatta a torkom. Csodás érzés volt tudni, hogy van, aki még aggódik értem, figyel rám.
Mirkó intett a fejével, és egy köszönömöt rebegve elhagytuk a házat. A fáradtságtól és a napok alatt felgyülemlett stressztől rázni kezdett a hideg. Ahogy beültem a kocsiba, azonnal leragadt a szemem.
Arra keltem fel, hogy Mirkó kinyitja a kocsi ajtaját, kiszed valahogyan.
– Felviszlek, és csinálok egy forró fürdőt neked – mondta. Azzal felkapott és elindult. Láttam, hogy nem hazavitt, hanem hozzá. Fél kézzel behelyezte a kártyát, ami azonnal pittyent, és kitárult a fémajtó.
– Egy pillanat – mondta , és letett kanapéra. – Engedek vizet, jót fog tenni.
Azzal eltűnt, én meg bágyadtan hallgattam a víz csobogását. Az járt a fejemben, hogy hihetetlen, ami velem történik. A jó is, rossz is.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
