Mirkó húgának remek ízlése van, és az egyik póló kivételével minden jó rám. Hihetetlenül kellemes érzés tiszta ruhába öltözni, újra úgy érezni, minden rendben. A lábam se fáj nagyon és már alig várom, hogy újra a mamánál legyek. Mirkó elpakol utánam, és amikor segíteni akarok, a tekintetével megállít.
– Hogy gondolod? A vendég az vendég. Tettem ki neked fogkefét is, és ha valami kívánságod van még, szólj!
– Kívánságom az lenne, ha nem is sok…- mondom gyorsan, erre elkapja a derekam és magához húz.
– Esetleg egy csók?
– Esetleg több? – kérdem nevetve, de már ölel is, és elveszek karjaiban. Ha nem a valóság lenne, olcsó romantikának hinném az egészet.
– Mit is akartál kívánni? – kérdi, miután elenged.
– Szükségem lenne egy telefonra. A céghez is be akarok szólni, hogy megvagyok.
Mirkó hangosan felnevet.
– Elképesztő vagy! Elfelejtetted, hogy dolgoznod sem kell, mert gazdag leszel? Mit törődsz te azzal, hogy mit gondolnak ott rólad? Ne hidd, hogy Gyöngy álmatlanul forgolódott miattad.
Belebújok a vékony pulcsiba, amit a széken találok, és nem válaszolok azonnal. Pár mozdulattal összefogom a hajam, azaz fognám, de hajgumi sehol sincs.
– Nem szeretem, ha megbízhatatlannak tartanak. Tudom, hogy az élet megy tovább, de én úgy érzem korrektnek, hogy szólok. A pénzről meg egyelőre nem tudunk sokat. Az a férfi nem volt túl bőbeszédű, az is lehet, hogy hazudott.
Mirkó felkapja kocsija kulcsát a pultról. Még szétnéz a lakásban, aztán rám pillant:
– Mehetünk? Már kifúrja az oldalam a kíváncsiság. Tudni akarom, milyen ember volt az a Tom Waters, aki elhagyta a nagymamád.
Kilépünk az ajtón, és elindulunk. Hallom, hogy kinn hatalmas a forgalom, távolról egy szirénázó mentőautó vijjogása hallatszik. Összerezzenek. Óvatosan szökdécselek a lépcsőkön, és nem hagyom, hogy Mirkó segítsen.
– Mondtam ma már, milyen csodásan nézel ki? – súgja a fülembe. A fenébe is, mindig tudja, mit kell mondani, hogy az ember a bűvkörében maradjon. Ha semmit sem szólna, mondjuk, én akkor is odalennék érte. De itt van mellettem, kinyitja a kocsi ajtaját, finoman beültet. Magasságos ég, de jó, de jó!!! Hálásan gondolok a fentiekre, akik megadták nekem, amit kívántam. Jó dolog élni, és még jobb dolog, ha azzal vagyunk, akivel minden pillanatban boldogok vagyunk. A boldogság csak egy szösszenetnyi öröm, nem tartós állapot. És én az elmúlt órákban ezekben a szösszenetekben megtaláltam önmagam azon részét, ami ujjongani tud.
Nagy forgalom van, mint mindig, de süt a nap, a langyos levegő borzolja a hajam, és nem beszélgetünk azalatt, míg abba a csodálatos ki utcába nem érünk, ahol a mama vár. A járda szélén egy macska ül, szemmel láthatóan unatkozik. Amikor kiszállunk, unottan ránk néz, de nem mozdul. Nem zavarja senki és semmi. Egy pillanatig szeretném megsimogatni, de aztán hagyom. Belépünk a kertbe, és rossz érzés fog el.
Annaléna mosolyogva nyit ajtót.
– Szervusztok, fiatalok! – mondja.
– Szervusz, Annaléna! Minden rendben? – kérdem sietve.
– Miért ne lenne? A nagyid nagyon vár, iszonyúan türelmetlen, számolta az órákat a jöttödig. Mirkó, édesem, kijössz velem a kertbe? – fordul hozzá.
– Igen, de…- Kékszeműm zavarba jön, mert ő is jelen szeretne lenni a mama meséjénél.
– Ne aggódj, nem tartalak fel sokáig… Ezek a fiatalok – teszi hozzá tettetett haraggal.
Én egyenesen a mamához indulok, aki felpolcolt párnák közt fekszik, szeme lehunyva.
A szívem majd kiugrik a helyéből, annyira megijedek. Rosszabbul lenne? Istenem, csak nem? Rövid idő múlt el a műtét óta, és talán túl szép lett volna minden? De aztán kinyitja a szemét és elmosolyodik.
– Kicsikém…- mondja bágyadtan. – Nagyon fáradt vagyok…Azt hittem, megerősödöm, de úgy látszik, a lélek kikívánkozik belőlem.
– Mamikám! Miket beszélsz! Itt vagyok, és minden rendben lesz! Vagy akarod, hogy elmenjek, hogy pihenhess?
– Jaj, drágám, nem akarok én már folyton pihenni, de muszáj… El ne menj! Szeretnék végre mindent elmondani neked, hogy ha nem leszek, tudd, mit kell tenned.
Szememet elfutja a könny. Tudom, hogy beteg, azt is, hogy maga a csoda, hogy él, de én még nem akarom elengedni. Ki lesz mellettem akkor? Ki fog vigyázni rám, hiszen már nincs élő rokonom? El sem tudom képzelni az életem nélküle. Elveszítettem anyáékat, a papát nem is ismertem, apa szüleit sem, de a mama volt az én őrangyalom, a mentsváram, a mindenem. Nélküle én nem az lennék, aki ma vagyok.
– Biztos, hogy nem terhellek?
– Nem. Szeretnék már végre elmondani mindent, hogy ne legyen homályos folt a múltamban. Ülj le, kérlek, ide mellém!
Mirkó még nem jött vissza, ezért lopva az ajtót lesem, de azért leülök és várok.
– Diám, én kértem, hogy az a kedves fiú ne legyen itt, ne várd! Tudod, szemérmesebb vagyok annál, hogy egy idegen előtt beszéljek. Megértesz?
Elmosolyodom. Hogy nem gondoltam erre? Nézem szinte ránctalan arcát, mélyen ülő szemeit, őszes haját, és az jár a fejemben, milyen szerencsés vagyok, hogy még mellettem van.
– Édes mamikám, ahogy neked jobb. – Megsimogatom a kezét és várok. Látom, hogy nehezen nyílik, pedig felkészülhetett rá.
– Jól vagy, kislányom? Tudod, sokáig attól féltem, hogy nem lesz senki, aki törődik majd veled, ha én nem leszek. De felnőttél, és csodálatos ember lettél. Ezen már nem aggódom, és amint látom, van, valaki, aki szeret téged rajtam kívül.
– Ugyan mama, ez még nagyon friss dolog… Még el se hiszem…
– Látom, ahogy rád néz, csak ez a fránya neve ne lenne. Mirkó. Én még ilyen nevet nem is hallottam. Mindegy… A fő, hogy támogat… Te, ez a fiú eget-földet megmozgatott érted, de értem is. Máig se értem, hogyan engedtek ki a kórházból olyan gyorsan. Minden nap jön egy orvos is hozzám, mondtam már?
Megdöbbenek. Még ebben is Mirkó keze van? Tényleg létezik ilyen ember?
– Tudom, mi a szerelem – mondja. – Ha hiszed, ha nem, szép lány voltam, odavoltak értem a fiúk. De rátarti és válogatós voltam, aztán kis híján beválasztottam.
– Az a Tom lett volna a rossz választás? – kérdem lágyan. – Ha ő lett volna a nagyapám, akkor nem is én lettem volna én.
– Igen. Tudod, nem mindig elég a szerelem, de nem akarom elvenni a kedved. Úgy látom, a te szemed is igencsak csillog, amikor ez a Mirkó gyerek megjelenik.
Elpirulok.
– Mama…
– Tudom, tudom, fogjam be a szám, és meséljek már! A magamfajta öregasszony mindig Noétól kezdi a mesét, neki minden a vízözönnel kezdődik.
Cinkosan rám kacsint és várja, hogy helyeseljek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
