– Az a baj veled, hogy emlékszel. Nem szabadna.
– Tudom, nem is mondtam el senkinek.
– Ne tedd, mert nekünk az emlékek tilosak. Magunk miatt. Attól válunk mind jobbá, hogy nem kötődünk ahhoz élethez, ami mögöttünk van.
A lánylélek felsóhajtott. A kékségben, amelyben messze ellátott, nem volt senki, csak ők ketten. Elbújtak, mert csak így tudtak kettesben beszélgetni. A fiúlélek mosolyogva elfordult, és az járt az eszében, mennyire nem sejti a másik, hogy nem sokára találkoznak, és testvérek lesznek. A nemsokára földi viszonylatban éveket jelentett, de itt csak pillanatokat, mert az időnek és a térnek nem volt szerepe, tehettek bármit. Egyszerűen csak el kellett dönteniük, mikor állnak készen a következő útra, és ha megkötötték a szerződést, indulhattak. Sokan nem gondolkodtak egy fikarcnyit se, mert visszavágytak a Földre, ahol bár sok furcsaság várta őket, mégis élvezték, hogy testet ölthetnek.
– Tudod, hogy lassan döntened kell… – szólalt meg újra a fiú. – Hiába húzod, minél jobban eltávolodsz, annál könnyebb lesz megértened, hogy van mit tanulnod odalent.
– Igazad van, én mégse értem a többieket, akik csak átszaladnak az időn, és hagyják, hogy testük rövid ideig éljen, vagy elpusztuljon egy balesetben vagy fájdalmas betegségben.
– Nem figyeltél, amikor erről beszéltek nekünk? Ha így gondolkodsz, nem fognak visszaengedni, pedig mind jobbá és jobbá kell válnunk. Mi, lelkek azért vagyunk idefenn, hogy egyre tökéletesebbre fejlesszük magunkat. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
A lánylélek hallgatott.
– Szerettem Kata lenni. Szerettem az anyukámat, mert csodálatos nő. Apám is olyan ember volt, amilyet mindenki szeretne apjának. Miért kellett olyan gyorsan megválnom tőlük? Hat évet kaptam, és minden perce csodálatos volt. Egészen a gázolásig.
– Aláírtad a szerződést? Elolvastad minden pontját?
– Igen, hisz anélkül nem mehettem volna le.
– Akkor mit csodálkozol? Benne volt minden részletesen, és tudhattad, hogy semmi nem alakul mássá, csak olyanná, amilyenné idefent rögzítik. Te lehetsz a családban durcás vagy kedves, undok vagy bűbájos, a végkifejleten nem változtat. Maximum azon, hogy ha nem fejlődsz jellemben, ugyanazt a feladatot kapod megint.
Csend lett. A távolból mintha fák susogását sodorta volna feléjük a szél, de mindketten tudták, hogy ez lehetetlen. Ott nincsenek őszi erdők, nem úszik ködben a táj, és nem találkozhatnak őzekkel egy korai reggelen.
– Mit csináljak, hogy ne emlékezzek? – kérdezte nagy sokára aki régebben Kata volt.
– Fogalmam sincs. Még nem találkoztam olyannal, aki nem felejtette el a földi világot. Egyetlen egy hangra vagy érzésre se tudok visszaemlékezni. Ha tudnék, se akarnék, mert nekem lenne rossz.
– Bizonyára igazad van.
– Akkor aláírod a következőt? Megsúgom, én tudom, mi áll benne, de csak akkor, ha készen állsz rá.
A lánylélek felnevetett.
– Készen az újra, vagy arra, hogy kibeszéld, mi áll benne?
– Természetesen az új kihívásra. Bár attól tartok, szomorú lesz megint az emlékképeid miatt.
– Nem szeretek szomorú lenni. Talán jobb lenne, ha magamra hagynál, hogy elfeledjem, ki voltam, és megértsem, miért vagyok itt.
A fiú bólintott.
– Jó ötlet. Keress meg, ha rendben leszel! Menj a lehető legtávolabb mindenkitől, én megvárlak. Ha belesuttogsz a légbe, érted megyek, és segíteni fogok neked. A döntést azonban neked kell meghoznod.
Azzal finoman megfordult, és lassú imbolygással eltűnt a fehér fényben.
A lány nem mozdult. Ez a mozdulatlanság azt sejtette vele, hogy valamiben hibázott. Mit tett rosszul, mielőtt visszatért? Nem volt elég beletörődő vagy engedelmes? Jobban kötődött a kelleténél? Vagy Katának lenni eggyé válást jelentett a földi léttel? Tény, hogy abban a kislánytestben otthon érezte magát, és ha tehette volna, nem válik meg tőle. Ez lehetett a legnagyobb bűn, amit elkövetett. Megszegte a törvényt. Pedig sose fordult elő vele addig. Választott, boldog volt, leszületett, majd visszajőve tudta, hogy mind jobb és különlegesebb lesz, halad a tökéletesség felé.
Most azonban megállt. Nem bírta ki, hogy ne nézzen hátra, ne sajnálja az asszonyt, aki érte sír, és ne vigasztalja láthatatlan simogatással a garázsban zokogó apát. Azzal is tisztában volt, hogy ha ezt sokáig csinálja, vissza kell mennie, és újra át kell élnie mindezt. A fiú bizonyára tudta, csak nem merte megmondani neki. Hogy meddig töprengett és egyezkedett magával, nem tudta, nem volt jelentősége a lelkek birodalmában. Mégis úgy érezte, ha van végtelen, akkor neki épp előtte pár másodperccel sikerült megállnia. A benne lévő képek fokozatosan porladtak el, és egyszer csak azon kapta magát, hogy emlékezete fényesen tiszta.
– Jöhetsz! – suttogta a levegőégbe, és szinte azonnal megjelent a fiú.
– Készen állsz? – kérdezte mosolyogva.
– Igen.
– Fáj még, ami nincs?
– Eltűnt, mint olvadó hóban a lábnyom.
– Remélem, valóban így van, mert senkit nem csaphatsz be, csak magad.
– Megértettem. Volt alkalmam elfogadni ezt.
A felhőkapu ebben a pillanatban kitárult. Egy asztalt pillantottak meg, amit már ismertek. Aranyszélű, fehér papírtekercs állt rajta, amin szerepelt a lánylélek összes útja. Némelyik ismétlődött, ebből tudta, hogy nem teljesítette a küldetését.
– Mikor kell elhagynom a helyet? – kérdezte halkan.
– Amikor aláírod, hogy elszántad magad. Sajnálom, hogy mégse egy irányba indulunk, de a Felettünkvaló tudja, hogy arra még várakoznunk kell.
– Köszönöm, hogy mellettem vagy.
– Örömmel. Ez a dolgom. Vigyázok rád, és hagyom, hogy megértsd, minden egyes élet neked segít, hogy tökéletesedj.
A lánylélek nagy levegőt vett, és az aranytoll után nyúlt. Odafirkantotta a jelét, ami csak az övé volt ebben a mindenségben. Kísérőjére nézett, aki közelebb lépett hozzá, megölelte és a fülébe súgta:
– Jó utat!
Ekkor, valahol a bolygón, egy hálószobában összeolvadt a férfi és a nő. A lány tudta, megérkezett. Még a szobát is megismerte. Ugyanoda került, ahová előtte, csak most nem Katának fogják majd hívni, hanem Elizának. Fényt hoz magával, de most nem lesz rövid és fájdalmas az élete. Ezt vállalta.
Kép forrása: Pinterest
