„Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.”
(Ancsel Éva)
Az bizonyos, hogy a nők szeretnek szeretni. Úgy igazán, beleadva mindent, és sokkal jobban ki is tudják mutatni az érzelmeiket, mint a férfiak. Ez nem jelenti, hogy mélyebben éreznek, egyszerűen csak másképpen. Olykor magába a szerelembe szerelmesek, mert mindenki tudja, aki megélte, hogy bódultan járni-kelni a világban, jó érzés. Az irodalomban azonban inkább férfiakat találunk, akik halálosan szerelmesek voltak, vagy pokoli szenvedéseken mentek át, ha elhagyták őket. A szerelmi líra igen nagy hányadát teszi ki a magyar költészetnek, gondoljunk csak Radnótira, Ady, Szabó Lőrincre, de természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül József Attilát vagy Nagy Lászlót se. Azt is mondhatnánk büszkén, hogy a világ legszebb szerelmesverseit magyar költők írták, de bizonyára sokan említenék meg ekkor Shakespeare-t, Byron-t vagy Heinét.
A nő, ha szeret, nem ismer se határokat, se mértéket. Képes felolvadni a szerelemben, és az egyik legnagyobb hiba, amit elkövet, hogy elveszik benne. Azt gondolja, mindenestől adnia kell magát, és talán még az se lesz elég. Arra viszont nem számít, hogy eltűnik belőle valami, amit a férfi esetleg addig nagyon kedvelt.
A nő nem akar mást, csakhogy önmagáért szeressék, hogy ne törődjenek a külsejével, csak dicsérjék, ismerjék el, hogy szép. Még a szépek is többet akarnak ennél: arra vágynak, hogy a férfinak eszébe ne jusson másra nézni, másra gondolni, és ezért képes bármire. A szerelmes nő kedves és rajongó. Úgy repked, mintha a világ egy óriási mező lenne, amelyben ő pillangóként éli a mindennapjait. Fürdik a figyelemben és az elismerésben, miközben azon agyal, mivel is varázsolja el még inkább a másikat. Képes megszabadulni rossz tulajdonságaitól, félretenni önzését és féltékenységét, süt, főz, még akkor is, ha máskor nem erőssége, és leküzdi a benne rejlő kicsinyes vágyakat. A szerelem megmutatja neki, hogy a világ csodálatos hely, hogy akad benne jó és rossz, bár utóbbit nem veszi észre. Bármit várnak el tőle, még túl is teljesíti, mert képes rá: boldog. Úgy kel és fekszik, hogy értelmet nyert az élete, mert nála a szerelem nem játék, nem arról szól, hogy ide-oda ingázik a szíve. Ő csak egy csodás embert lát, és mindegy neki, hogy van-e haja, úszógumija, lusta-e, mint a bűn, ő ragyog, mert van valaki, akire szerelmesen tekinthet, akire vágyhat.
A nő, ha belezuhan a szerelem vermébe, úgy adja magát, hogy nem vár érte cserébe semmit. Ha elvárásai keletkeznek, akkor már józanodik. A férfiak egy ideig jól viselik a rajongást, mert ez a többlet figyelemmel és törődéssel jár, ám egy idő után, ha megszokják, elfelejtik értékelni. Akkor mondják ki az egyik legfájdalmasabb mondatot, ami a nőt szívét összetöri: már nem kell érte harcolni, ezért lassan veszít az értékéből. Ezt persze álnokság gondolni is, mert épp az volt a szerelem értelme a nő szemében. Az lehetett, aki talán soha: egy a másikkal, beleolvadva annak személyébe, és elengedve az önmaga feletti irányítást.
Ám, ha valaki értékelni tudja az érzéseit, ha nem vonja kétségbe, hogy az örökkét valóban annak gondolja, akkor csodás időszakot tudhat a magáénak. Jó dolog ülni egy olyan hullámon, amely sose dob a partra, ellenben erejével fenntart a vízen. Ne vegyük félvállról az ilyen nő érzéseit. Megéri megtartani és viszonozni!
Kép forrása: Pinterest
