Régen természetes volt, hogy békében élhettünk. A nyarak hosszúak voltak, lassan teltek, de ez az időtlenség adta meg valódi bájukat. Nem siettünk, volt időnk ráérősen beszélgetni, gyerekként játszani. Egyetlen jelből tudtuk csak, hogy a nap a vége felé közeledik, ez pedig az utcai lámpák felkapcsolódása volt.
Szüleink átjártak a szomszédba, barátok jöttek-mentek, kártyáztak, beszélgettek, iszogattak, és mindenki úgy hitte, mindez állandó marad. Amikor történelemből az országokat tanultuk, egyikünk se fogta fel, mi a háború, mi az, hogy agresszor, vagy területszerzés. Ha volt is ilyen, elmúlt, és nem lesz többé, hiszen miért is akarná megint valaki milliók halálát és szenvedését… Így hittük. Nyugodtan tervezhettük a heteket, hónapokat, és nem kellett attól tartani, hogy valami megváltozik. Az emberek munkát vállalhattak, családot alapíthattak, és nem gondoltak arra, hogy hosszú távon mi fenyegetheti az életüket. A közösségek szorosabbak voltak, az egyéni érdekek nem taroltak le mindent. Az emberek jobban támaszkodhattak egymásra, és a segítségnyújtás valódi volt. Kalákában dolgoztak, összejártak hétvégénként, és a mindezek mellett a hagyományok és a régi szokások erős kapaszkodót jelentettek. A vallás és a hit szintén összetartó erő volt. A hosszú béke elringatott bennünket.
Ma egyre bizonytalanabb minden. A politikai feszültségek mindennapjaink részévé váltak, nem beszélve a megélhetés nehézségeiről, az ismeretlen betegségekről, járványokról. Újra félni kezdtünk attól, hogy ami eddig jó volt, elveszik. A hírek naponta ontják a konfliktusokat, és már tudjuk, a béke nem garantált. A múlt nyugalma hatalmas kincs volt, de észre se vettük. Az is nagyon sokat számított, hogy nem kellett szembenéznünk ekkora információáradattal, amely ma komoly stressz és szorongás forrása. Bár akkor se volt minden tökéletes, nem állítjuk, csak az egyszerűbb élet megnyugtatóbbnak látszott.
A régi világban a tisztelet és a becsület kiemelten fontos volt, az adott szavát nem akarta megszegni senki, mert az a legnagyobb becstelenségnek tűnt, amelyért olykor az életükkel fizettek. A szavahihetőség, az erkölcsösség alapja volt egy közösségnek, és az emberek felelősséget vállaltak tetteikért, szavaikért. Ma ez kiveszőben van, ha már el nem tűnt.
Egykor a munka tartást adott, értéke volt, és mindenki tudta, hogy a sikerhez szorgalom és kitartás kell. Nem azonnali eredményeket akartak, hanem hosszútávon gondolkodtak. A termékeket, legyen az bútor, cipő, ház nem pár évre tervezték, hanem úgy, hogy további generációk tulajdonában is használhatók maradjanak. Nem dobálták ki a felesleget, és nem szaladtak ész nélkül a trendek után. Az anyagi javak hajszolása nem volt érték, nem gyűjtögetésre tették fel az életüket, és a dicsekvés, kitárulkozás visszatetszőnek számított.
Az ünnepek és hagyományok tisztelete és megtartása alapvető része volt a mindennapoknak. Összekovácsolta a közösséget, várták őket, hogy pihenjenek, mulassanak, vagy egyszerűen csak örüljenek az élet örömeinek. Az emberek büszkék voltak a gyökereikre, származásukat nem tagadták, és mesékben, dalokban adták tovább a valaha volt legszebb történeteket.
A modern világ felgyorsulása elvette mindezt. A technikai fejlődés felváltotta a lassúságot, és olyan fokú türelmetlenséget eredményezett, amelyben felerősödött a félelem és a szorongás. A kapcsolatok meglazultak, a barátságok szakadoznak, a szerelem meg lassan csak a filmeken és a könyvekben létezik. Az emberek elfelejtettek várni és remélni, vágyakozni meg szinte teljesen. Azt kérdezhetnénk, vajon újjáéleszthető-e még a régmúlt? Bizonyára igen, ha akarnánk, hiszen a régi értékeket mi magunk löktük el, elő is szedhetjük, ha már rájöttünk fontosságukra. A családi kapcsolatokat kellene ma építenünk, figyelni kellene a betegekre és az öregekre, de azokra is, akik szomorúak vagy kétségbeesettek. Jó lenne tanulni a múlt hibáiból, hogy ne kövessük el azokat a szörnyűségeket, amelyeket a nagyszüleink, dédszüleink. El kellene fogadnunk, hogy a felesleges fogyasztás és költekezés nem a boldogság alapja. És végül, de nem utolsósorban szükséges lenne ápolni a hagyományokat, hisz láthattuk, hogy hány meg hány generációt tartottak össze.
Rajtunk áll vagy bukik, mit kezdünk a jövővel. Nem azzal, hogy lesz-e háború, éhínség vagy járvány…Ezek ellen porszemek vagyunk. Abban viszont nem, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, és az őrült diktátorok, az elmebeteg politikusok harcba küldik fiainkat, férjeinket, miközben ők a biztonságból figyelik a „sakkjátszmát”, mi hogyan tudunk majd megbirkózni ezzel, képesek leszünk-e segíteni, megosztani az utolsó falatunkat mással, vagy rá tudjuk-e venni magunkat arra, hogy sebeket kötözzünk, vagy hogy ne áruljunk el senkit anyagi javakért cserébe. Nem, mi kisemberek, nem játszunk nagy meccseket, mégis a mi életünk, szenvedésünk a tét. Talán erre kellene felkészítenünk a lelkünket, és nem mások bántására vagy kihasználására. Egy háború borzalmai közepette mindegy, kinek milyen kocsija, nyaralója van, ha el kell hagynia, ha találat éri, ha elveszik tőle. Az viszont nem másodlagos, hányan jönnének segíteni a bajban, hoznának ennivalót, meleg ruhát vagy gyógyszereket.
Forrong a világ, és ma nem beszélhetünk már kiszámíthatóságról. Felettünk döntik el a hatalmasok az életünk alakulását, szenvedéseink mennyiségét. Legyen az lelki vagy fizikai. De jó is lenne még visszanyúlni azokba a hetvenes, nyolcvanas évekbe, amelyekre most mosolyogva gondolunk a borzalmas ruhák vagy frizurák miatt! Mindegy, hány évesek vagyunk, vannak gyerekeink, unokáink, férjünk, feleségünk és szerelmünk, akiket nem akarunk elveszíteni. Vannak rokonaink, barátaink, ismerőseink, akik színesítik az életünket, és ha nem vigyázunk rájuk, sajnos, megeshet, hogy egyedül maradunk.
Tavaszodik. A természetet nem érdekli a sötét emberi lélek. Milyen nagyszerű lenne, ha mi is csak arra figyelhetnénk, amire régen: a meleg napsütésre, a virágzó fákra, a gondtalan madarakra és a libbenőszoknyás szerelemre!
Kép forrása: Pinterest
