Gyerekként nem sok dolgot tudtam a világról. És ez jó volt. Nemcsak akkor, hanem visszagondolva utólag is. Azt mondták nekem, hogy szörnyek laknak a szekrényben, az ágy alatt, alig várják a sötétet, hogy előkúszhassanak és megegyenek. Olykor nem is akarnak megenni, csak valami rosszat tenni. Ezt a rosszat én nem értettem, mert mi lehet a rossz, amitől ennyire félnek az emberek? Akkor nekem más nem jutott eszembe, csak a fájdalom.
Fájdalmat érezni azonban ezer dologtól lehetett. A csaláncsípés épp úgy tudott fájni, mint anyám hazugsága, hogy nem fog elverni apám, ha őszinte vagyok. Minden őszinteségért pálcával fizettek, így nem tartott sokáig az én igazmondásom. Fogalmam sem volt róla, hogy az igazi szörnyetegek mind emberek, olyanok, akiket jól ismerek, olykor még kedvelek is.
Ezek az emberek soha nem mutatták meg igazi arcukat, és ezer meg ezerféle módon láttam át rajtuk, de hazugságaikat, tetteiket gyerekként meg nem kérdőjelezhettem. Nem volt szabad még gondolnom sem arra, hogy a felnőttek nem cselekszenek helyesen, mert mindig azt hallottam, hogy gyerek vagyok, ostoba és kíváncsi, és mindkettő rossz tulajdonság. Az ostobasággal nem úgy bélyegeztek meg, hogy látható legyen, nem hordoztam a homlokomon, hanem ahogy múltak az évek, mind jobban butultam el. Állítólag háromévesen még ügyes voltam, el lehetett küldeni a boltba, nem veszítettem el az aprót. Fokozatosan, ahogy nőttem, lettem ügyetlen és megbízhatatlan, hisz egyre-másra törtem el a poharakat, vagy csúsztak ki a kezemből a befőttes üvegek a kerti csapnál, amikor csak el kellett öblítenem őket. Hiába mondogattam, hogy a méhektől ijedtem meg, vagy épp csúszós volt az őszi napon nehezen száradó üveg, már hallottam is, ahogy anyám megvetően annyit mondott: ostoba. Nem ügyetlen, kétbalkezes, hanem buta. Még most sem értem, hogy miért az eszemre hivatkoztak, amikor a kezem volt a ludas.
A szörnyek egész gyerekkoromat végigkísérték. Nem hagytak nyugodni se éjjel, se nappal, hallottam a hangjukat, éreztem a szagukat. Mert volt nekik. Izzadtságszagú volt az, amit legjobban ismertem. Csípős, fanyar szag áradt belőle, de az arcát nem láthattam soha. Apámtól félhetett, mert csak akkor jött hozzánk, ha ő éjjeli műszakban volt. Hatalmas köpeny volt ráterítve és beosont az udvar felől, egyenesen a konyhába. Egyszer összetalálkoztunk, de nem sikoltottam. Ledermedtem, és a félelemtől majdnem összepisiltem magam. A sámlin ültem a fészer sarkában, a sötétben, ellett a macska, kiosontam hozzá. Anya megtiltotta, mert semmi szükség nem volt arra, hogy egy hatéves segítsen a Micunak, tudta az a dolgát. Én tudtam, hogy Micu is fél, keservesen nyivákolt, első alkalommal lett anya, meg volt ijedve. Én még nála is jobban, és ha tehettem volna, beviszem a szobámba, de kikaptam volna érte. Inkább kilopóztam és vártam, hogy jöjjenek a kiscicák, akiknek mér előre nevet adtam. Gondoltam, lesz vagy négy, nagy hasa volt az anyának.
Akkor jelent meg a szörnyeteg. Semmit nem láttam belőle, pedig egészen közel osont el mellettem. Hosszú kabátja eltakarta a testét, kalapja meg az arcát. Csak a szaga maradt meg. Az kellemetlen, ordenáré bűz, amit húzott maga után. Mint aki a trágyába lépett és nem mosta le maga után. Ez a másodperc a félelemmel együtt ivódott be a tudatomba. Vajon mit akarhat nálunk? Mintha már járt volna többször is, nem volt neki új a bejutás. Még a kutya se ugatta meg. Ha igazi szörnyeteg, lehet, hogy a kutya nem is látja, gondoltam, csak azok, akik félnek tőle?
Mielőtt elmerengtem volna a rettegés keltette képzeteimben, feljajdult a macska, és megjelent az első rózsaszín kölyök. Csúf volt és szinte szőrtelen. A félhomályban nem láttam belőle semmit, csak az anyamacska keserves vernyogását hallgattam. Bíztam benne, hogy hamar túl lesz rajta. Nem lett négy, hiába választottam nekik nevet, csak három. Micu nyalogatta őket egy ideig, majd visszapilledt a koszos párnára, amit a fészerben talált.
Ekkor feltápászkodtam, legszívesebben melléheveredtem volna, annyira álmos voltam. Mégis be kellett mennem, mert tilosban jártam, és anyám nem tudhatta meg, hogy nem alszom már órák óta az ágyamban, mint máskor. Vaksötét volt odabenn, olyan, amilyen ritkán, de én megtanultam már nem félni, mert tudtam, hogy a sötét szüli a rossz gondolatokat, és nem fordítva. A parketta recsegett a talpam alatt, mert már régi volt meg szúette, de nem volt pénzünk kicserélni, inkább elfedtünk pár rongyszőnyeggel. A szőnyegek enyhén tompították a nyikorgást, amit fényes nappal meg se hallottunk volna, de éjszaka minden zaj ágyúlövéssé erősödött.
Mégis sikerült az ágyba lopóznom anélkül, hogy számot kelljen anyának adnom a kilengésemről és a macskaszaporulatról. Jó hűvös volt a szobában. A kinti lámpák fényét is elnyelte az éjszaka. Megnyugodva bámultam felfelé, a plafont nem láttam, amikor fura, vészjósló nyögés jutott el a fülemig. Visszafojtott fájdalom hangja volt, ismerem, így sírt a szomszéd Julcsika, amikor kikapott, de tilos volt bőgnie. Eszembe jutott, hogy a szörnyeteg biztos a házban van, hogy is feledkezhettem meg róla. A macskák elvették a figyelmem, és nem gondoltam arra a szagra sem. Addig nem féltem, de éreztem, hogy az egész addigi örömöm elszáll, és semmi másra nem tudok figyelni csak arra nyögésre, amit az előbb hallottam. Vártam egy ideig, de nem ismétlődött meg, így belealudtam az éjszakába, és reggel semmi más nem járt az eszemben, minthogy kiscicáink vannak, és nekem úgy kell tennem, mintha először látnám őket.
Anyám már az udvart seperte, dudolászott, ez nagyon tetszett nekem. Apa horkolása kihallatszott a hálóból, biztosan csak pár órája ért haza, ahogy mindig. Felvettem az előző napi ruhám, nem volt piszkos és kiosontam a fészerbe. Onnan kiabáltam be anyámat, aki nem volt boldog, amiért kizökkentettem röpke önfeledtségéből. Csak morgott valamit, aztán folytatta a söprést. Már nem dúdolt, inkább mérgesnek tűnt. Féltem, hogy eltünteti a macskákat, ezért legszívesebben elrejtettem volna őket, ha tudtam volna nekik egy biztonságos helyet. Micut nem lehetett megközelíteni, mert ha felé nyúltam, csak prüszkölt, mintha nem ismerne meg. Nézni nézhettem őket. Marci, Manci és Morci, így neveztem el a három hernyót.
Három nap múlva eltűntek. Micu jajgatva kereste őket. Térült-fordult a fészerben, majd kiment az udvarra és ott nyávogott tovább. Az első gyerekei voltak. Az elsők, akikről nem tudta, hogy váltak köddé. Apához rohantam, aki szokás szerint fáradtan ücsörgött a konyhaasztalnál, és a sörét nyalogatta. Megrántotta a vállát, elbámult messzire, nem törődött az én fájdalmammal.
Anyám az udvaron teregetett. Amikor megkérdeztem tőle, nem látta-e a cicákat, gúnyosan felnevetett.
– Azoknak már annyi! – mondta. Gyors mozdulattal odacsíptette a kötélre az utolsó pulóvert is, amikor fordult volna vissza, én útját álltam. Tekintetemben vad harag ült. Micu hangja a fülemben visszhangzott, és ő nevetni mert a fájdalmán.
– Te bántottad őket? – kérdeztem olyan elszántan, hogy annak csak verés lehetett a vége, abban biztos voltam. Nem volt szokásban nálunk számon kérni a felnőttek viselkedését.
Meglepődött. Nem ismerte bennem ezt a merészséget. Ostobának és gyávának tartott addig a pillanatig.
– Elástam őket, nem kell több macska nekünk. Micut se akartuk, de te nem hagytál békén bennünket.
A szám nyílt, tompa sikoly szállt ki rajta, alig volt hallható.
– Micu gyerekei – mondtam és alig kaptam levegőt.
– Azok csak kölykök, és lesz neki még bőven, ha nem teszünk róla. Minden macska egy szörnyeteg, ami csak teleszarja a kertet.
– A szörnyeteg te vagy! – kiáltottam irgalmatlan dühvel. – Meg az a büdös, aki itt járt pár napja éjjel.
Anya szája mosolyra húzódott, de abban a pillanatban úgy zuhant el, hogy feje csattant az udvar kövén. Apa állt mellettem és szemében fekete villámok cikáztak. Még soha nem láttam akkora sötétséget, mint a szembogarában. Minden fájt a napsütésben: a pofon, a kismacskák és apám tekintete.
Anya felállt, megtapogatta vérző fejét, és befutott a házba. Apám még egyszer rám nézett és kiviharzott a vaskapun úgy, hogy nyitva is hagyta. Kiláttam az utcára, ahol épp elgurult egy biciklis, talán Rozi néni, neki volt olyan rozsdabarna kerékpárja, ami olyan öreg volt, mint ő maga.
Kép forrása: Pinterest
