Az üvegfalú irodaház rideg, mint mindig. Sose éreztem jól magam ott, ha beszaladtam valamiért. Szerencsére ritkán fordult elő, inkább csak, ha meglepetést akartam szerezni. Most sem akarok mást, csak nem lesz kellemes, mint egy házassági évfordulón vagy születésnapon. A lift hangtalanul visz fel a hatodikra, és diszkrét csengetéssel jelzi, hogy megérkeztem. Tudom, hogy a drága nem fog örülni nekem, de otthon sose tudunk rendesen beszélgetni, így ideje semleges terepen találkozni. Nekem semlegesen.
A sorozat többi részét itt olvashatod
A folyosó krémszínű szőnyegét már tisztára porszívózták, még hallom, hogy a takarító valamelyik irodában végzi a dolgát. Tudom, hogy a férjem titkárnője is hazament, már hat óra is elmúlt, így biztosan egyedül találom őt.
Mielőtt azonban benyitnék, megtorpanok. Hangok szűrödnek ki odabentről. Még sincs egyedül, ahogy reméltem. Megismerem jellegzetes hanghordozását, erősen meggyőző akar lenni valakivel szemben. Nem látok át az ajtón, mégis tudom, mit csinál, hogyan viselkedik. Tíz év az tíz év, csak a férfiak hiszik, hogy a nők nem ismerik minden rezdülésüket. Még az is feltűnik nekik, ha máshogyan vesznek levegőt, nemhogy az apróbb dolgok. Lenyomom a kilincset és várok. A tökéletes tölgyfa burkolatú ajtó hangtalanul nyílik, de csak annyira, amennyire nyugodtan végighallgathatom a beszélgetést. Nem látom az idegen hang tulajdonosát, de az biztos, hogy idősebb férfi, mély, dohányízű hangon beszél.
– Higgye el, nincs több másolat! Nem is szeretnék ezzel szórakozni. Tudom, hogy nem veszélytelen, amit csinálok, de nincs más választásom – mondja keményen, nincs sok határozatlanság a hangjában.
– Hogy hihetném ezt el? Most mondta, hogy más megbízásából készítette a képeket! Tehát az a valaki tud róluk. Ez bőven elég.
– Nem adtam le. Hazudtam neki, de gondoltam, jobb, ha megmutatom és elmondom, hogy valaki megfigyelteti.
A férjem felmordul. Nem tudom, milyen arcot vághat, de az biztos, hogy nem ijedt meg. Sose ijed meg, ha nehézséget tapasztal. Ahogy velem szemben sem.
– Miért venném meg ezt magától? Miért baj, hogy eljárok egy szállodába, vagy akárhová nőkkel? Ez maximum a feleségemet zavarná, ha tudna róla.
Nem mondja meg, hogy tudok a képekről. Vagy nem biztos benne. Nagyon ravasz. Vajon mire játszik?
– Biztos vagyok benne, hogy a neje se lenne boldog, de ha az üzlettársai megtudnák, hogy ezek között a lányok között fiatalkorúak is vannak, nem lennének elnézőek. Higgye el, hogy visszalépnének az üzlettől.
– A zsarolás nem tisztességes játék – közli, mint egy új információt. Bolond ez az ember, kérdem magamtól.
– Mennyit akar a hallgatásáért és a képekért cserébe?
– Tudtam, hogy megért engem. Nem akarok én rosszat, csak szükségem van a pénzre, méghozzá gyorsan. Utána eltűnök és soha többé nem fog látni.
– Mi erre a biztosíték? Honnan tudjam, hogy nem kerül elő többé?
– Nem tudhatja, de el kell ezt fogadnia. Ha bajba akartam volna sodorni, mondjuk egy jóval kisebbe, akkor csinos feleségéhez fordultam volna.
A férjem kimérten ennyit mond:
– A feleségemet ne merje a szájára venni, megértette?
– Eszemben sincs, bár szívesen megtenném – mondja a zsaroló.
Ekkor lassan kinyitom az ajtót, hogy lássam ki ez az undormány, de háttal áll nekem. Barna dzsekis, ősz hajú. Mielőtt levegőt vennék és bármit is mondanék, a férjem ököllel az arcába csap. Ütése erős és váratlan.
Felsikoltok. Az idegen már a padlón fekszik, nem mozdul. A férjem összerándul kiáltásom hallatára.
– Te mit keresel itt? – néz rám fáradtan a férfi, aki még akkor is verekszik értem, amikor válni készülünk. Meghatódom.
– Csak beszélni akartam veled. Ez meg kicsoda? – mutatok a földön fekvőre. – Megzsarolt? Mennyit akart?
A férjem az öklét simogatja.
– Hallgatóztál? – mosolyodik el. – Gondolhattam volna, hogy előtted semmi nem marad titokban.
– Ismerhetsz.
– Az aljas féreg kemény dolgokkal próbálkozott. Még nem mondta, mennyit akar, de sejtem, hogy nem keveset. Az a baj, hogy elég elhintenie pár dolgot és rontja a hitelem.
Leguggolok, és megnézem a férfi arcát. Nem ismerős. Szája szélén csordogál a vér. Elsápadok.
– Istenem… – suttogom. – Azt hiszem, meghalt.
A férjem arcából kifut a vér.
Közelebb lép.
– De csak egy ütést kapott. Abba nem halhat bele! Vagy igen?
Még soha nem láttam ennyire tanácstalannak és ijedtnek. Lehajol és hátrahőköl, amikor meglátja a vércsíkot.
– Most mi lesz? Hívjuk a rendőrséget vagy a mentőt? Mondjuk azt, hogy elesett? – kérdem.
– Igen, de látni fogják, hogy megütöttem. És senki nem olyan hülye, hogy magától nekiessen az asztal lábának.
Valóban. A férfi feje nagyot koppanhatott az asztal díszes lábában, és olyan szerencsétlenül érhette az ütés, hogy vége lett. Érdekes módon nem hatódom meg. Átjár valami különös izgalom, és ahelyett, hogy összezuhannék, csak arra gondolok, hogyan mentsem ki a férjem, a családom ebből a slamasztikából. Nem kerülhet börtönbe egy zsaroló miatt. Abban ezerszázalékosan biztos vagyok, hogy soha nem volt fiatalkorúval, mert nem ostoba, és nem hiszékeny. Nem lehet könnyen átverni. A zsaroló blöffölt, tudva, hogy talán bejön, amit mond, és akkor még nagyobb pénzt követelhet.
– El kell tüntetnünk… Nem lehet közöd hozzá – mondom, amikor megszólal az idegen telefonja. A Keresztapa zenéjét játssza, és mi nem mozdulunk. Amikor abbamarad a csengés, mindketten ugyanarra gondolunk. Mégis én hajolok le és veszem el a mobilját. Olyan vagyok, mint egy filmszereplő, nem is tudom, mit miért teszek, de tudom, hogy meg kell tennem.
– Törölj ki mindent! – nyújtom életem párjának, akitől eddig el akartam válni, de már tudom, hogy nem tehetem, mert ha börtönbe kerül, a gyerekeim apa nélkül nőnének fel bélyeggel a homlokukon.
– Inkább megsemmisítem! – mondja gyorsan.
– Ne, hisz bemérik majd, és akkor a szálak hozzád vezetnek. Hagyjuk csak, hogy megtalálják, de maradjon bekapcsolva, hogy félrevezessen mindenkit.
– Aliz, kezdek félni tőled. – Látom a szemén, hogy nem viccel. Ettől még erősebb leszek.
– Felesleges. Mondtam már, hogy én nem akarok tőled semmit, csak a régi életünket, a gyerekeinknek apát, és ezért mindenre hajlandó vagyok.
Összezavarodik, képtelen tisztán látni velem kapcsolatban. Arca pillanatok alatt öregszik meg. A szeme alatti árkok sötétebbek lesznek, de igyekszik visszavenni a hatalmat. Nem akarja teljesen kiszolgáltatni magát nekem.
– Rendben. Legyen, ahogy akarod. Bízom benned, mert ma nagyon megleptél. Még el se ájultál. Hihetetlen nő vagy!
– Ez aztán a bók! – nevetem el magam, mire eszembe jut, hogy az ajtó nyitva maradt utánam. Gyorsan odaugrom és kinézek a folyosóra. Talán nem hallott senki semmit. A porszívó hangja még mindig nem messze jár. A takarító biztosan nem lehetett tanúja az egésznek, mert nem dolgozna békésen tovább, miután kihallgatott bennünket.
– Menj, ülj be a kocsiba és sétáltasd meg a telefont! Mindent töröltem róla – néz fel a készülékből. – A szemétláda… Nem is voltak képei, csak egy pár, de azokkal nem ment volna sokra.
Megkönnyebbülök. Akkor Martin se láthatott semmi olyat, amitől gyanússá válna a férjem. Hazudott ez a nyomorult. Fogom a készüléket és elindulok, de tettestársam elkapja a karom. Magához húz és megcsókol.
Hagyom, pedig nem is akarom hagyni. Felizgat a helyzet, a lehetőség, amely két embert ily módon összeköt egy életre. Romlott vagyok, már tudom, mindketten azok vagyunk.
– Vidd el a városból és cikázz vele, majd tedd le olyan helyre, ahol megtalálhatja valaki. Majd ők kiveszik a SIM-kártyát, és utána könnyebben eltűnik, mint a teában a cukor.
Bólintok. Ott áll előttem egy gyilkos, és én nem rettenek meg tőle.
– Te mit teszel? – kérdem.
– Jobb, ha nem tudod – válaszolja komoran.
Megfordulok és kisietek. Az élet valóban egy pillanat alatt meg tud változni… Nemrég még tökéletes feleség voltam, aztán megcsalt, majd bosszúra szomjazó, most meg egy gyilkosság eltussolásában segítkező… Hát nem erről álmodoztam kislányként.
fotó: Pinterest
