Egyik nap valamiért eszembe jutott a gyerekkori tisztálkodásom. Talán, mert épp nem volt víz és azon bosszankodtam, hogy nem tudok munka előtt zuhanyozni.
Negyedikes voltam, amikor a tanító néni azt mondta egyik nap, hogy pontosan tudja, ki az aki szokott reggelente mosakodni és ki az, aki nem. Megijedtem. Ugyan honnan tudná, de elhittem neki. Ági néni félelmetes volt, verte a gyerekeket minden keze ügyébe kerülő dologgal, legfőképp félbehajtott, nagyméretű füzettel, vonalzóval, de köves gyűrűjét is megismertette sokakkal. Féltem tőle, ahogy a többiek is, ő pedig nem volt kegyes senkihez, aki nem tudott valamit, vagy netán otthon felejtette a füzetét.
Biztos voltam benne, hogy rajtam látja, hogy sose mosakszom iskolába indulás előtt, anyám nem mondta, hogy kellene. A csipát még kitöröltük a szemünkből, esetleg kezet moshattam a lavórban, de hogy arcot nem, az biztos. Nem volt fürdőszobánk, egy zománcos lavórban mosdott mindenki a családban. Abban mostunk kezet szappannal, de a vizet nem öntötte ki senki egész nap, így a szappan rátapadt a belső falára, és egy idő után piszkos, ragacsos karimát képezett. Olyankor anyám súrolóporral megdörzsölte, és máris ragyogott. Hogy a család összes tagja ugyanabban a vízben mosott kezet, senkit nem érdekelt. Persze hideg vízben, mert a meleg víz se volt bevezetve, ezért egész nap állt a tűzhelyen egy hatalmas fazék, abból mertünk ki, ha nagyon kellett.
Este sem volt bonyolultabb a dolog, csak akkor már meleg vízben paskoltuk meg az arcunk, a mellkasunk, hónaljunk, majd vízcsere következett, és a fenekünk került sorra, legvégül a lábunk. Hadd ne mondjam, hogy a hátam bizonyos területei ritkán láttak vizet, ahogy a combom is, mert a lábmosás térdig tartott, feljebb elvétve. Viszont két törölközőnk volt személyenként. Egy az arcra és a felsőtestre, és egy a deréktól valóra. Amíg kislány voltam, addig anyám felrakta a lavórt egy hokedlire, beleállított és lecsutakolt, sokszor csak kézzel, amit gyűlöltem. Zavart, hogy a fenekemhez ér, nem beszélve a szemérmemről. Voltam vagy nyolc-kilenc éves, amikor megmondtam neki, hogy már egyedül is boldogulok, de ez csak amiatt volt, hogy ne érezzem zavarban magam a mosdatása alatt.
Heti egyszer fürödtünk is. Volt egy óriási műanyag kádunk, ami nem valódi kád volt, de mi örültünk, ha abba beleülhettünk, és úgy ahogy ellepett bennünket a víz. Ilyenkor tisztult meg a hátunk, derekunk, és persze a combunk is, de azért nem egy alkalommal dörzsölgettem unalmamban a koszt a bőrömről, ha nem voltam víz közelében. Nem látszott rajta valójában semmi, de én éreztem, hogy koszos vagyok, és a hajlatokban is megtelepedett a por, ez nyilvánvaló volt.
A hajmosás napja a szombat volt, és soha nem másik nap. Kizárólag akkor került sor a szertartásra, pedig nem is volt hosszú a hajam, mint mondjuk a megboldogult Sisi császárnénak. Csakis akkor volt szabad megmosni, ami kamaszkorom kezdetén komoly gondot okozott. Egy könnyen zsírosodó haj keddre már igen csúful nézett ki, tapadt, ragadt, de ez nem adott elég okot az újabb hajmosásra. Szenvedtem tőle, de otthon nem volt apelláta. A szombat nem lehetett vasárnap, de péntek se. Később azt szerettem a legjobban, amikor már kollégiumba költöztem, hogy kedvemre zuhanyozhattam.
Érdekes módon a tiszta bugyi nem volt luxus, csak az a fránya fürdés. Anyám tucatszor elmesélte, hogy apósa második neje, aki mindenben fogást keresett rajta, abban az egyben nem tudott, hogy a mostoha unokái ne lettek volna tiszták. Bezzeg anyóspajtás unokáinak szájába lógott a takony, és mindig látszott rajtuk, mi volt az ebéd.
Az öcsém és én úgy voltunk tiszták, hogy az látványos legyen. A ruhánk és arcunk mindig rendben volt, a többi takarva maradt. A hajat viszont azért nem kell folyton mosni, mert akkor gyorsabban kihullik és zsírosodik, mondta anyám milliószor.
Már húsz múltam, amikor elköltöztem otthonról. Akkor csináltattak fürdőszobát, talán örököltünk egy kis pénzt, abból. És benti vécét is. Istenem, az volt az igazi királyság, hiszen nem kellett kimenni este a tyúkól mellé a pottyantósba, amelynek deszkája jéghideg volt telente, sőt a szél befújta porhavat is alkalomadtán.
Apám ettől kezdve valóban használta a zuhanyzót, de anyám gyanakodva méregette, és nem békült ki vele, Ha ötven évig jó volt neki a lavór, úgy vélte, már megmarad nála. Amikor hazalátogattam, hamar kiderült, hogy elurasodtam a nagyvárosban. Reggel és este is zuhanyozni akartam, ami nagyon nem tetszett a szüleimnek. Az estit még elfogadták, abban volt logika, hiszen az ember napközben megizzad, büdös lesz (a deók áldásos hatásáról nem igazán vettek tudomást, és a mindenható Impulse-t és Limarát csak a ruhák illatosítására használta édesanyám, de kizárólag akkor, ha az utcasarokra készült pletykálni). Egyre mérgesebben figyelték, hogy pazarolom a drága meleg vizet, és egyik reggel anyám kifakadt:
– Csak azt nem értem, hogy reggel minek fürdesz! – mondta ingerülten. – Tán bepiszkolódtál éjjel az ágyban?
Azt válaszoltam, mert jólesik frissnek lenni. Erre ő felnézett a plafonra méltatlankodva, és azon töprengett, hogy mikor nevelt ilyen finnyás természetű kisasszonyt, pedig soha nem volt az a célja, hogy ennyire más legyek, mint ők. Megcsóválta a fejét, és hagyta, mert azt a pár napot, amíg otthon voltam, kibírta, ne kelljen már veszekedni velem emiatt is, úgyis túl nagy a szám, ami egyszer még káromra lesz. Minden alkalmat megragadott, hogy ezt tudtomra adja, és ha valóban ütős mondanivalót is akart közvetíteni, hozzátette, hogy senki nem fog elvenni feleségül, mert szép se vagyok, viszont annál makacsabb.
Azóta kiderült, hogy ezek a szavak nem lettek teljesen ómenné, mert elvett valaki, aki tényleg nem bírta, hogy van véleményem, szóval fél ómen mégiscsak vált a jóslatból. A reggeli és esti zuhanyozás azonban megmaradt, mert amíg víz és tusfürdő van, addig jólesik frissnek lenni!
Kép forrása: Pinterest
