Olívia úgy érezte, menten szétszakad a feje. Alig tudott hazavánszorogni. A legrosszabb az volt, hogy egyszer még félre kellett állnia a kocsijával, és hányt az út szélén. Nem emlékezett rá, hogy volt-e valaha ennyire rosszul.
Másnap esküvő, Brigitta számít rá, ő viszont úgy érezte, megmozdulni se lesz képes, nemhogy vezetni, ha minden így marad. Márkot szerencsére elvitte az apja, így szinte tyúklépésben vánszorgott el a lakása ajtajáig, és örült, hogy senki sincs a közelében, hogy tanúja legyen pokoljárásának.
Remélte, hogy Ádám nem hívja fel, nem akarta, hogy ilyen állapotban tudja őt. Amikor a férfi annyit kérdezett tőle üzenetben, hogy ízlettek-e neki a sütik. Gyorsan igent válaszolt és egy rakás szívet nyomott, többre nem volt képes. Aztán jött belőle minden, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Vajon mitől, töprengett, amikor épp fellélegzett. Legyengült az immunrendszere és bekapott valami vírust? Esetleg romlottak voltak a sütemények? Annyi minden lehetett, viszont egy dolog százszázalékosnak tűnt: ha nem változik az állapota, akkor le kell mondania az esküvőt. Írt egy rövid üzenetet Briginek, aki meg se nézte. Talán jobb is, különben meglehet, hogy nem hitte volna el, hogy valóban poklok poklát éli át.
Aludni se tudott, csak a vécékagyló mellett üldögélt és öklendezett. Kezében egy műanyag lavórral biztos volt benne, hogy ebbe az egészbe bele fog halni, de ha nem, akkor Brigi fogja megölni. Már hajnalodott, amikor végre csillapodott a gyomorfájása, és mintha már nem jött volna annyi minden belőle. Máskor azt mondta volna az egészre, hogy egy szörnyűséges béltisztítás, és legalább fogy, most azonban ezért a gondolatért is utálta magát. Csak ölelte a kerámia csészét, és nem bírt megmozdulni. Végül reggel hatkor elvánszorgott az ágyig, és úgy dőlt el, mint egy darab fa. Két órával később Brigi telefonja ébresztette:
– Te beste nőszemély! – kiáltotta. – Élsz még? Ugye nem találod ki ezt az egész hányás mizériát?
– Jaj, hogy találnék ki ilyesmit? Ha tudnád, hogy érzem magam, nem kérdeznéd.
– De jobban vagy már?
– Talán, de ne tudd meg, hogy nézek ki. Tényleg átment rajtam egy úthenger.
– Olívia! El tudsz jönni? Képes vagy vezetni, vagy valakit érted küldjek? Nagyon fontos vagy nekem, szeretném, hogy itt legyél.
– Köszönöm, de hidd el, nem terveztem, hogy kimaradok. Megpróbálom valahogy rendbe szedni magam…
– Figyelj! Ha sikerül, elugrik érted az unokaöcsém, úgyis imád vezetni, nem fog neki gondot okozni. Aztán hazamész vonattal holnap. Jó lesz így?
– Remélem, igen…De te ne velem törődj, lesz ott vendég bőven, akik arra várnak, hogy rophassák a lagzidban.
– Ne is mondd! Egyre jobban izgulok…Barna egy kicsit fura mostanában, mintha nem is akarná igazán, de nem merem megkérdezni. Szerinted, van olyan, hogy meggondolja magát valaki ebben a korban? Már nem vagyunk kamaszok, hogy ilyesmivel szórakozzunk.
– Nem hiszem, hogy ne akarna elvenni téged. Nem ismerem, de te mondtad, hogy kedves, rajong érted. Nem?
Brigi nagyot sóhajtott.
– Az az igazság, hogy összecsináltam magam én is.
Olívia felhördült.
– Viccelsz? Miért? Nem szereted?
– Jaj, félreértesz! Én csak attól félek, hogy nem leszek elég jó neki. Tudod, már kétszer megégettem magam, jó lenne, harmadjára boldognak lenni. Nem vagyok én Gábor Zsazsa, hogy nyolc-tíz alkalommal menjek férjhez…
– Nyugodjon meg a kedves ara! – nevetett fel kínjában Olívia. Még mindig nem volt fényesen, és nem volt sok türelme az araparához, mert úgy érezte, műhiszti az egész. – Hidd el, ha belement, el is akar venni.
– Legyen igazad, bár azt hittem, már tegnap este megérkezik, de még ma sincs itt. Lerobbant a kocsija vagy valami hasonló. Nekem ez a szöveg átlátszó.
Olívia érezte, menten felrobban a feje, úgy sajgott. Ki volt száradva, és végtelenül pocsékul volt. Brigi meg csak mondta és mondta:
– Nem tudom, megbízhatok-e benne teljesen. Barna kiismerhetetlen…Sokszor azt érzem, van valakije rajtam kívül.
– Brigi! Szerintem, ezek mind az idegességed szüleményei. Talán az a baj, hogy túlságosan rágörcsöltél erre a pasasra.
A vonal végén csend volt. Hosszú csend, amelyet hüppögés szakított meg olykor-olykor.
– Igazad lehet. De annyira kedves és figyelmes. Tegnap még egy adag sütit is küldött nekem egy gyönyörű felirattal: A legszebbnek. Nem mertem megmondani neki, hogy bele se kóstoltam, mert féltem, hogy a ruha nem jön majd rám.
– Nehogy sírj már! Ez a te napod! Sütit? Ez nem megszokott. Ebből is látszik, mennyire ötletes.
Olívia azonban mihelyt kimondta, érezte, hogy furcsa gondolat fészkel meg az agyában. Milyen érdekes, hogy tegnap ő is kapott egy doboz fánkot. És ekkor villant be neki, hogy Ádám nem akart vele találkozni este hétkor, ahogy előzőleg írta. Azt se kérdezte meg, hogy mi van vele, egyszerűen nem vett róla tudomást a délutáni kedvessége után.
– Igen, talán csak betojtam – vallotta be kissé sírósan a menyasszony. – Itt ez a szép ruha, itt vagyok én, és szeretnék már boldog lenni. Nem, nem agyalok tovább. Ma lesz életem legszebb napja!
– Ez a beszéd! Ez már az én bátor barátnőm! Ne aggódj, minden rendben lesz! Kérdeznék még valamit, ha nem bánod!
– Nem vagyok már szűz! – kacagott fel Brigi. – Jó ideje…
Ezen mindketten hangosan felröhögtek.
– Valahogy sejtettem. Csak az érdekelt, milyen sütit kaptál Barnától?
– Tulajdonképpen három csodaszépen díszített fánk volt. A doboz is csodálatos volt. El is ámultam.
– Fánk?
– Igen, tudom, lehet, hogy nem a legmenőbb, de igazán guszta volt mindhárom.
Olívia arcából kifutott a vér. Véletlen lenne Brigi fánkja? Miért ne? Próbálta elhessegetni a gondolatot, de amikor elköszönt, és megbeszélték, hogy jönni fog Palkó érte, akkor sem tudott másra gondolni, csak arra, hogy az egész furcsa és hihetetlen.
Kép forrása: Pinterest
