Másfél óra mennyország, így gondolt Olívia a hétfő estére. Minden tökéletes volt. A szoba, az ágy, és nem utolsó sorban a férfi, akinek érintése tűzbe hozta minden porcikáját. Mintha mindig is passzoltak volna egymáshoz. Nem érzett semmiféle félelmet vagy szorongást, ahogy régebben. Levetkőzött, és már a közös zuhanyozásnál eldőlt, hogy hihetetlen módon élvezik egymást.
Ádám pazar szerető volt, egy szikrányi önzés sem volt benne. Azt akarta, hogy a nőnek jó legyen. Nagyon jó. Ő pedig azokat a perceket elrakta egy olyan fiókba, ahonnét majd előszedi, ha borzongani akar a gyönyörűségtől. Abban a kilencven percben megszűnt a tér és az idő mindkettőjük számára. A szeretkezés után mosolyogva feküdt az ágyon, a férfi a keze után nyúlt és egészen közel húzta magához. Szinte eggyé olvadt vele.
– Huh! – mondta.
– Ez a jó huh, volt, vagy a döbbenetes? – kérdezte Olívia.
– Még kérdezed? Ez a legjobb huh volt, amit életemben mondtam.
– Ádám, hihetetlen vagy! Köszönöm!
Azzal a fejét a férfi vállgödrébe temette és azt kívánta, álljon meg a Föld forgásában, és sose legyen vége az estének. Amikor öltözködni kezdtek, Ádám felkapta az ágy mellé tett papírtáskát és ragyogó szemmel nyújtotta át.
– Egy kis ajándék! Elképzeltem, mennyire örülnél neki!
A táskában egy doboz lapult, benne egy fekete melltartó, csipkés, rafináltan átlátszó, és egy hozzá passzoló bugyi. Pontosan olyan, amit pár órája kiszemelt magának, de drágállotta.
– Te magasságos ég! Épp ezt néztem ki magamnak! – kiáltotta döbbenten. – Ez elképesztően szép!
– Örülsz?
– Ki se tudom mondani mennyire, csak meglepett, hogy ugyanarra gondoltál, amire én.
– Lehet, hogy nem ismerlek, de jó az ízlésem, nem igaz?
Ádám sokatmondóan Olívia szemébe nézett.
– Kezdem azt hinni, hogy nagyon is. Köszönöm.
Az ajándék páratlanul szép volt, mégis idegesítette a nőt. Hogy lehet, hogy épp azt vette meg? Honnan tudta a méretét? Követte őt netán és megleste? De amikor Ádámra nézett, aki épp az ingét gombolta, elszállt minden kétsége. Van ilyen, nyugtatta magát. Előfordulhat. A kisördög azonban azt súgta, hogy naiv vagy. Ébredj, ez nem lehet a valóság.
Ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az az is, mondta mindig az anyja. Talán mégse volt igaza.
Ádám elkísérte az autójáig, ott még egyszer a fülébe súgta, hogy alig várja, hogy legközelebb lássa, majd elsietett. Olívia remegő lábakkal nézett utána. Atyaúristen, szerelmes! Őrjítően és észvesztően. Úgy, ahogy a férjébe soha. Úgy, ahogy még kamaszkorában sem, pedig azt hitte, hogy belehal, amikor Pali elhagyta az érettségi előtt egy héttel.
Másnap mosolyogva ébredt. A munkahelyén vigyorgó fejjel tűrte az ügyfelek hülyeségeit, és még a legnehezebb kérdésekre is kapásból ontotta a választ. Két kolléganője összesúgott a háta mögött, mindkettő ugyanarra gondolt: Olívia felszedett valakit. Megkérdezni azonban nem merték.
Délelőtt még várta, hogy Ádám írjon, de ebédidőben ő küldött neki egy kedves, huncut üzenetet. A férfi órákon át meg se nézte, nemhogy válaszolt volna. Délután ötkor kezdett feszült lenni. Úgy gondolta, nem tolakodás, ha felhívja, mert hallani akarja a hangját. A telefon azonban csak csörgött, csörgött, de nem vette el senki. Öt perc múlva újra próbálta, majd fél hat tájt megint. Talán valami baja esett, ijedt meg. Pontosan ugyanezt gondolta szombaton is, ugyanolyan gyomorgörcse lett, de azzal nyugtatta magát, hogy nem kötelező mindenkinek örökösen a telefonhoz ragadnia. Mégse hagyta nyugton a dolog.
Próbált visszaemlékezni, vajon melyik kórházba vitték Ádám anyját, de nem emlékezett pontosan. Úgy döntött, a Margittal próbálkozik, aztán a Honvéddal. Ez a kettő maradt meg a fejében lehetőségként. Hiába hívta fel azonban őket, semmiféle információt nem adtak neki. Ekkor úgy döntött, odamegy, hátha Ádám az anyjánál van látogatóban. Nem fogja zavarni, esze ágában sincs megszólítani, csak tudni akarja, hogy a férfi él és jól van. Hogy miért nem keresi, sehogyan se értette, hiszen lelkes volt, érezte, hogy ő se csalódott benne, egyszóval nem akarja dobni. Vagy mégis? Ennyi lett volna? Megkapta és kész?
Mielőtt kétségbeeshetett volna, beült a kocsijába és a csúcsforgalom közepette a Honvéd kórházhoz araszolt. A nővérnek azt hazudta, hogy mostohalánya Adél néninek, és csak tudni akarja, jól van-e. Még jó, hogy emlékezett a keresztnevére, habár a vezetékre nem. Semmiféle Adél nem volt a kórházban aznap, de előző napokban sem, felelte a nővérke gyanúsan méregetve Olíviát. Emlékezne rá, mert nem tucatnév. Nem volt kedve magyarázkodni, ezért sarkon fordult és sietős léptekkel elhagyta az előcsarnokot.
A szíve kihagyott egy ütemet, mert rájött, hogy Ádám valószínűleg nem mondott igazat. Vagy mégis, csak ő nem emlékszik jól? Megnézte a telefonját, de az üzenete még mindig olvasatlan volt. Maradt a Margit kórház. Későn esett be, és csak hosszas rimánkodás után tudta meg, hogy ott sincs Adél. Egy szál se. Ehhez azonban oda kellett csúsztatnia egy ötezrest, amitől az egész úgy nézett ki, mintha magánnyomozó lenne álruhás akcióban. A nővér óvatosan jobbra, majd balra pillantott és közölte, hogy fenntartja előző állítását: náluk nincs Adél. Az egész kórházban egyetlen ilyen nevű beteg sincs, akit a napokban hoztak be vagy engedtek ki.
Olívia megdöbbent. Akkor most mi az igazság? Érezte, hogy elfutja a méreg, főleg a felesleges pénzkidobás miatt. A francért nem bírt nyugton maradni? Ha Ádámot érdekelné, keresné. Ha meg nem, akkor szaladgálhat ő utána, mint a pincsikutya, akkor se számít semmit. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, ahogy kioldalgott a kórház kapuján. Szánalmas, mondta magának.
Másnap reggel már a szokott közönnyel ment munkába. Természetesen nem jött üzenete, és az övé se ért célba. Amikor hívni próbálta a férfit, egy géphang közölte, hogy azon a számon nincs előfizető. Ekkor jött rá, hogy alig tud róla valamit.
Bánatában megcsörgette Brigit és kiöntötte neki a szívét.
– Nagyon sajnálom, azt hittem, végre boldog vagy! – mondta neki régi barátnője. – Az nem lehet, hogy esetleg elhagyta valahol a telóját vagy épp ellopták tőle? Ez is előfordulhat, mert nem ritka dolog manapság.
– Lehet, de valamiért azt érzem, hogy nem így van.
– Megkapott és dobott? Ez bánt?
– Az bánt, hogy fantasztikus volt, ajándékkal halmozott el, majd eltűnt. Nem így gondoltam én ezt az egészet. Túl szép volt az egész…
– Ne csüggedj, hátha van jó magyarázat a történtekre.
– Rendben. Remélem, nálad minden oké, és már nagyon izgatott vagy!
– Képzelheted! Barna is be van sózva, azt mondja, még soha nem volt ennyire ideges, pedig nem kellene, mert jó ízlése van, hisz engem választott.
Ezen mindketten nevettek.
– Nagyon kedves! Már alig várom, hogy megismerhessem! Sajnálom, hogy a saját nyavalyáimmal keserítettelek, de úgy gondoltam, te megérted.
– Persze, hogy meg! Én azért bízom benne, hogy jó oka volt eltűnni. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.
Amikor elköszöntek egymástól, Olívia rápillantott az Ádámnak küldött üzenetre, és megdöbbenve látta, hogy elolvasta, mégse írt semmit. Tehát él. Vagy valaki megnézte az üzenetét. Más nem lehet.
Gondolkodott, hívja-e, de nem tette. Már túlzás lett volna.
Egész nap nem volt étvágya, legszívesebben világgá ment volna bánatában, de nem lehetett. Az emberek csak jöttek, panaszolták az életüket, miközben ő nem gondolt másra, csak arra, mennyire jó volt elmerülni Ádám ölelésében. Minden, amit tett, hazugság lett volna? Nehéz volt elhinnie, de a tények ezt mutatták.
Kép forrása: Pinterest
