Anya, én nem bírom tovább!

"– Anya, én nem ezt az embert választottam.– Dehogynem. Mi hiába mondtuk apáddal, hogy ne siess, ne menj férjhez húszévesen, de te nem hallgattál ránk. Mert neked kellett a szabadság! Azt hitted, ha kiszabadulsz itthonról, minden gondod elszáll.– Nem hittem. De nem sejtettem, hogy egy vadállat."

– Anya, értsd meg, elég! Nem bírom tovább! – jajdultam fel a telefonban, miután negyedórája hallgattam, hogy neki mije fáj. Tudtam, hogy a dereka, háta, meg a gyomra folyamatosan, de már megszoktam. Panaszkodott, mert egyedül élt, kínlódott, mert senki nem maradt meg mellette, mégis nehezen viseltem, hogy nem hall meg engem. Ha hazamentem, csak magával volt elfoglalva, és ha beszélt is másról, akkor a szomszédokat szidta, meg apámat, aki három éve ment el. Ha ez a két téma nem lett volna elegendő, előjöttek a régi barátnői, akik hűtlenek lettek hozzá, pedig mennyiszer segített rajtuk. Aztán az időjárás, a kert, a postás, és legutóbb az egész világ sorra került, mert mindenki hibás volt, csak ő nem.

– Most meg mi bajod van? – kérdezett vissza megütközve. – Fiatal vagy, él még az urad, ott vannak a gyerek, nem lehet panaszod.

 
 

– De lehet, csak te nem akarod meghallani! Soha senkit nem hallgatsz meg, csak magadat! – tört ki belőlem harminc év elfojtott dühe.

Éreztem, ahogy megfagy a levegő, még a telefonon keresztül is átjött a dermesztő ridegség, amit anyám sugározott felém. Nem először, de most jobban fájt, mint máskor. Talán, mert mindenem jobban reszketett. Nándor megütött. Úgy, hogy most nyoma maradt. Eltörött a szemüvegem. A szára megvágta az arcom. Finom csíkban csorgott a vér az arcomon, amikor kiviharzott a konyhából. Csak ketten voltunk otthon, Melike még nem ért haza, így nem látta a jelenetet. Látta máskor. Hogy ma miért kaptam? Egyszerű oka volt, mint mindig: túl forró volt a leves. Tudhattam volna, hogy nem szabad túlmelegíteni, főleg amikor a férjem siet vissza dolgozni és csak hazaugrott bekapni pár falatot. A közelben rakták a falat, kapóra jött neki. Én is nemrég, a tanítás után vergődtem haza fájó fejjel. Gyorsan összedobtam egy zöldséglevest, mellé egy kis mákos tésztát.

– Mi az, hogy nem akarom meghallani? Mindig csak nyafogsz! A férjed jól keres, van egy szép házatok. Mi kell még? És ne is haragudj édes lányom, de te választottad.

– Anya, én nem ezt az embert választottam.

– Dehogynem. Mi hiába mondtuk apáddal, hogy ne siess, ne menj férjhez húszévesen, de te nem hallgattál ránk. Mert neked kellett a szabadság! Azt hitted, ha kiszabadulsz itthonról, minden gondod elszáll.

– Nem hittem. De nem sejtettem, hogy egy vadállat.

– Azért, mert kaptál egy pofont? Jaj, és akkor mi van? Amióta világ a világ, az asszonynak tűrnie kell. Máskor figyelj jobban!

– Te tényleg nem fogod fel, hogy bánt engem? Hogy századszor mondom neked, hogy megvert, csak nem úgy, hogy mások észrevegyék? Amikor hátracsavarta a kezem, és nekilökött a falnak, de te akkor is azt mondtad, túl kényes vagyok.

– Az is vagy. A mai asszonyok nem is sejtik, hogy régen mennyire más volt minden. Nekünk nem ennyit kellett dolgoznunk, mint most neked. Sokáig nem volt mosógépünk sem, aztán csak olyan, ami nem tudott csavarni. Két műszakban jártam dolgozni, és neveltelek téged és a bátyád. Szerinted, nekünk annyira jó volt?

– Érts már meg, hogy nem rólad van szó. Nándi nem ismer se istent, se embert, ha nem az van, amit ő akar.

– Ilyenek a férfiak. Alázatos asszony kell nekik, erre tanította őket az apjuk. Ha te is kicsit kedvesebb lennél hozzá, nem lenne baj.

– Hagyjuk! – kiáltottam, és kicsordult szememből a könny. Falakba ütköztem, és tehettem bármit, azokon nem jutottam át. Anya olyan volt, mint egy hatalmas kőszikla, amely nem reped, és nem is porlik soha. Csak áll a viharban és fityiszt mutat szélnek, esőnek. Ez a kőszikla azonban az önzést oly mértékben tudta alkalmazni, hogy tanítani lehetett volna.

– Te ne állíts le engem, hallod-e! Nem erre tanítottalak! Jó lenne, ha nem vágnál úgy fel, szerintem, az urad épp ezt utálja benned. Mindentudó vagy, legalábbis azt hiszed. Ezzel borítod ki legjobban az embert.

Éreztem, hogy nincs mit mondanom. Sose fog megérteni.

Az első pofon után, legyintett egyet, és közölte, megesik a legjobb házasságban is. Amikor másodszor ütött meg Nándi, szóltam, hogy elég, hazamegyek. El akartam hagyni, mert csak két éve voltunk házasok. Huszonkettő voltam, vékony, szürke kis tanító néni, aki a gyerekek között ragyogott csak, de a szüleim egy emberként szálltak szembe velem.

Nem mehetek haza minden összezördülésnél, mondta apa. Nem volt az komoly, biztosan csak összejöttek a dolgok Nándi munkahelyén, és nem tudta, hogy levezetni. Anya buzgón bólogatott, és nem kérdezte meg, vajon miért ütött meg. Mind a két alkalommal azért kaptam, mert gond volt a főztömmel. Vagy nem készültem el vele időre, vagy nem volt finom. Ezek a mi házasságunkban halálos vétkek voltak. Hiába mondtam, hogy sajnos helyettesítenem kellett, vagy utána is lehet sózni az ételt, Nándi elmosolyodott, és ütött. Egyszer a konyhaszekrény aljába vertem a fejem, akkor nagyon vérzett. Mégse ijedt meg, hanem elment otthonról, ki tudja hová.

Haza akartam menni. Oda, ahol megvédenek. Oda, ahol biztonságban lehetek. Akkor még Melike se volt meg. Apa majdnem hajlott rá, de anya nem egyezett bele. Hiába sírtam, karba tett kézzel nemet intett. Egy nőnek tűrnie kell, mondta keményen. Miért, kiáltottam kétségbeesetten. Azért, mert nő, felelte, és kitessékelt a konyhából. Álltam az udvar közepén, és nem tudtam felfogni, hogy ennyire szívtelenek. Úgy gondoltam, marad az albérlet, de nem találtam olcsót sehol. Fél évig aztán nem történt baj. Már-már kezdtem elhinni, hogy Nándi megváltozott, hiszen nem morgott annyit, és a pénz jó részét hazaadta. Abban az időszakban fogant meg Melike. Én, balga, örömmel újságoltam neki, de nem volt benne köszönet. Megkérdezte, hogy biztos ő a gyerek apja, mire elsírtam magam. Ugyan ki lett volna? Nem voltam én se szép, se különleges. Vézna, semmilyen lány voltam, aki az iskolában érezte csak, hogy szereti valaki.

Miután megszületett a kislányunk, egy ideig nyugalom volt. Melike mintha tudta volna, hogy csendes, jó gyereknek kell lennie, az is volt. Evett, aludt, de érdekes módon az apja karjában nem szeretett. Amikor Nándi felvette, azonnal ordítani kezdett. Végül már nem nyúlt hozzá, csak annyit kérdezett, hogy mi a vacsora, majd ment aludni.

Két éves is elmúlt, amikor egyszer nem egészen hideg vizet tettem a kancsóba az ebédhez. Töltött magának, belekortyolt, majd felállt és a fejemre öntötte.

– Ezt a lóhúgyot idd meg te! – mondta, és faképnél hagyott. Két napig nem jött haza.

Ekkor már tudtam, hogy a lavina elindult megint. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ezért könyörögni kezdtem anyának, hogy legalább átmenetileg hagyja, hogy ott lakjunk náluk?

– Átmenetileg? Úgy húsz évig? – kérdezte kegyetlen hangon. – Édes lányom, ez a te életed, oldd meg, ahogy akarod! Mi felneveltünk, nem az a dolgunk, hogy öregségünkre eltartsunk téged és az unokánkat, akinek van apja. Van egy nem tökéletes, de szorgalmas urad. Idomuljál hozzá, és ne gyere hozzánk, ha veszekedtek. Az a ti dolgotok. Azt se értem, hogy ha tudod, hogy a jéghideg vizet szereti, miért nem azt adsz neki? Direkt csinálod?

Hallgattam. Mit mondhattam volna? Aztán elment apa, és egyedül maradt, aminek az lett az ára, hogy semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy mennyire nem talál normális, korban hozzáillő férjet. Amikor ezeket mesélte, sose fájt a háta meg a dereka. Csak akkor, ha engem kellett volna meghallgatnia.

Elképzeltem, hogy lehetne olyan anyám is, aki megért, támogat. Nem tudom, hogy miért kaptam őt, vagy ahogy mások mondják, miért választottam. Ha tanulni valóm volt, akkor tőle és miatta bőven sikerült.

Nándi az utóbbi hetekben egyre többször ordított. Melikét nem hoztam haza a suliból csak a napközi végén, hogy semmiképp se találkozzon az apjával, vagy hogy ne legyen tanúja a veszekedésnek. Az uram, ahogy anya mondta, nem volt többé önmaga. Amikor legutoljára megütött, már nem lehetett titkolni. A szemöldököm felhasadt, és az arcom bekékült. Elfedni sem tudtam teljesen. A kollégák tapintatosan elkerültek, de mind tudták, hogy ez nem egy esés volt, nem mentem neki semminek. Mégse mertek semmit mondani. Az osztályommal még elhitettem, hogy baleset ért, de hogy otthon mit meséltek, azt már nem tudtam kontrollálni.

A nap végén azonban mégis történt valami.

Odajött hozzám Klári, akit magának való, befelé forduló embernek ismertünk. Tulajdonképpen senkivel nem állt szóba, csak kötelezően annyit, amennyi a munkához kellett. Nem is volt népszerű. De azon a napon, angyallá változott.

– Ha elköltöznél otthonról, nekem van egy kis házam a kert végében. Alig nagyobb, mint egy sufni, de van benne áram és víz. Átmenetileg jó lehet…

Megdöbbentem. Tudta. Tudta és segíteni akart. Ahogy senki más.

– A lányod is jöhet, elfértek ketten is. És nem kell fizetned, csak a villanyt és a vizet. Ha nem megy, akkor abban is segítek.

Nem hittem a fülemnek. Álltam sápadtan és sírtam, mint egy csecsemő.

Hazarohantam és elkezdtem összerakni pár cuccot, amíg Nándi dolgozott. Épp Melike holmiját kapkodtam össze, amikor becsörtetett. Nem szólt semmit, csak felröhögött. Aztán úgy megütött, hogy nekiestem a szekrény sarkának. Még láttam, ahogy letérdel mellém és az arcomba vigyorog. Sötét lett. Végtelen, tömény sötétség. Beszívott és megpörgetett. Az örvény húzott lefelé, egészen le, oda, ahonnét ritkán van visszaút.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here