Az a fénykép… 4. rész

“Bence meghatódva nézett a kis alufólia csomagokra, és magában eldöntötte, hogy soha, egyetlen egyszer sem fog fájdalmat okozni örökbefogadójának, ha most megússza a kalandot.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A vonat pontosan futott be az állomásra, bár az átszállásnál volt benne némi bizonytalanság. Menet közben rájött, hogy ügyetlenül intézte az utazást, de már mindegy volt.A Nyugatira koncentrált, ahelyett, hogy a Déli pályaudvarra érkezhetett volna meg átszállás nélkül.

Kicsit elbizonytalanodott, főleg, amikor a hatalmas pályaudvar látványa szeme elé tárult. Hullámzott a tömeg, mindenki sietett.

Alig látott bámészkodót, akitől útbaigazítást kérhetett volna. Nem bízott ezer százalékosan a telefonban, úgy érezte, könnyebb, ha megszólít valakit.

 
 

A szerencse azonnal mellészegődött, mert egy kedves idős hölgy, akit kiválasztott, épp a Mexikói útra tartott, és azt mondta, nyugodtan kísérje el, úgyis régen utazott már ilyen jóképű lovaggal. Bence kicsit zavarba jött, de tudta, hogy a néninél jobb segítséget álmában sem remélhet.

A földalatti gyorsan a Mexikói útra repítette őket, és szerencsére nem volt nehéz kikecmeregnie a föld alól, hogy megtalálja a buszt, amivel eljuthat a Balázs utcáig. Elköszönt a hölgytől, aki meglepően szótlan volt egész úton, ám ez különösen jólesett a fiúnak, mert nem akart volna beszélgetni még udvariasságból sem.

A szíve egyre hevesebben dobogott. Még soha ilyen közel nem volt az anyjához, és ilyen távol sem. Tudta, hogy nem jelent semmit a földrajzi közelség, amikor a fizikai szerint egy világ és millió kérdés választja el őket. És továbbra sem tudta, mit mondjon neki, ha sikerülne találkozniuk.

Ahogy felszállt a buszra, remegni kezdett a lába. Már bánta az egészet. Haragosan gondolt nyughatatlanságára, és arra, hogy hazudott. A félelem egyre jobban eluralkodott az agyán.
Nem sokkal később, amikor leszállt, azonnal meglátta az utcatáblát. Hát itt volt. Eljutott idáig, amiről nem tudta, hogy siker-e vagy kudarc. Kibányászott a hátizsákjából egy szendvicset és pár harapással befalta. A rántott hústól csuklania kellett. Ivott rá egy kis kólát, közben nézelődött.

Nekidőlt a kőfalnak és várt. Hallotta, hogy az egyik házban kisbaba ordít, nem messze egy kutya ugat. A barátságos utca egyébként csendes volt, csendesebb, mint ahogy a fővárostól azt remélte az ember. Kevesen jártak arrafelé, mindenki dolgozott, vagy ki tudja mivel volt elfoglalva.

Egy fiú a világmindenségben azonban várakozott. Azt várta, hátha összeszedi magát, és megfordul, majd úgy eltűnik, mintha sose járt volna ott.
Már tudta, hogy rossz döntést hozott. Mi az ördögöt akart elérni? Hogy fájjon a szíve? Azt nem hazudhatta önmagának, hogy látni akarta az anyját, hiszen látta eleget a képeken az egyetlen kislányával, akit megtartott.

Megevett még egy szendvicset. Eszébe jutott Bartáné, akiben valószínűleg fel sem merül, hogy a fia most épp valahol Pesten a szülőanyját keresi. Úgy hiszi, a Parlamentet csodálja, vagy a társaival nevetgél jó esetben.

Már két órája támasztotta a falat, majd leült a kőkerítés szélére, de nem történt semmi. Lassan dél lett. Utána egyet kongatott a közeli templom harangja.
A várakozás és tépelődés kifárasztotta. Néha elhaladt mellette egy-egy sietős léptű ember, de senki nem figyelt rá. Egy nő babakocsit tolt, egy másik gyereket ráncigált, aki toporzékolva fagyit követelt. Az élet, mint egy egyszerű film zajlott a szeme előtt, csak az általa várt szereplők nem érkeztek meg.
Egyszer nagyon hevesen kezdett dobogni a szíve, ahogy megpillantott messziről egy Daru Évához hasonló nőt. Az is vékony volt és fiatal. De ahogy közeledett, egyre biztosabban tudta, hogy nem lehet ő.

Tudta, hogy nem sokára vissza kell indulnia a pályaudvarra, mert a busszal egy időben kell megérkeznie.

Az egész napnak, az egész tervnek nem volt semmi értelme. Eljött, becsapta Bartáékat, és semmire sem ment az egésszel. Ahogy ezt végiggondolta, a keserűségtől kicsordult szeméből a könny. Elfintorodott. Nem, nem lehet gyenge, volt ideje erővel töltekezni, most nem adhatja fel.

Ebben a pillanatban egy árnyékot pillantott meg, amely megállt mellette.

– Szervusz – mondta egy ismerős hang.

A fiú felnézett és elsápadt.

Az apja állt ott. Nem az igazi.

– Jó napot! – szaladt ki a száján a jól nevelt köszönés.
– Nem akarsz hazajönni? – kérdezte Barta. – Ideje lenne…
– Apa… – kezdte. Aztán elhallgatott. – Honnan tudtad?
– Sejtettem. Furcsán viselkedtél mostanában.
– Anya is tudja, hogy itt vagyok?
Barta felsóhajtott.
– Én nem mondtam neki. Ha magától rá nem jött… Mi legyen? Vársz még?

Bence lehajtotta a fejét. Nem látta, hogy a férfi keze idegesen remeg. Azt sem látta, hogy a szeme végtelenül szomorú. Nem lehetett tudni, vajon azért, mert Bencét itt találta, vagy azért, mert nem tud neki segíteni.

– Nem várok. Nincs mire várnom.
– Biztosan? Anyád meg fogja érteni. Akarod látni a másik anyád?
– Te tudod, hol lakik? Te ismered őt?
– Igen. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat egyszer. Én se tettem volna mást a helyedben.

A fiú felállt. Leporolta a nadrágját.

– Haragszol rám? – kérdezte.
– Nem haragszom. Tudom, hogy nem azért hazudtál, mert rossz vagy. Egyszerűen meg akartad tudni az igazat. Ez természetes. Mind keressük a gyökereinket, az életünk értelmét, célját.
– Ha anya megtudja, nagyon szomorú lesz… Én nem akartam fájdalmat okozni neki, ugye hiszel nekem?
– Nem fogja megtudni. Nem mondjuk el neki. Jobb, ha ez kettőnk közt marad. Hogy döntesz?
Becsengessünk hozzájuk? Vagy egyedül mennél?

Bence egy hajszálnyira volt tervének beteljesülésétől. Csak pár méterre volt a nőtől, aki világra hozta, majd két testvérével együtt örökbe adta. Abban a pillanatban döntenie kellett. Vajon valóban készen áll a válaszokra? Még a kérdésekben sem volt biztos…

Hosszú ideig hallgatott. Látta, hogy Barta nem sürgeti. Zsebre tett kézzel várta a fiú döntését, mert tudta, hogy neki kell elhatároznia magát. Azt is tudta, hogy bárhogyan dönt, elfogadja.

A fiú lehajolt a hátizsákért, és felkapta. Abban a pillanatban kiesett belőle egy alufóliába csomagolt szendvics. Meghempergett a porban, majd megállt a járda szélén. Mindketten rámeredtek.

Bence lépett egyet, felemelte és lefújta róla a port.

– Menjünk haza! – mondta halkan.
– Jól meggondoltad? – kérdezte a férfi miközben a fia kibontogatta a csomagot.
– Igen. Otthon várnak mindkettőnket.

A férfi bólintott és szemérmesen átölelte a fiú vállát. Bence, ahogy megérezte meleg karját, elmosolyodott.

– Úgy tudom, sztrapacska lesz vacsorára, a kedvenced – jegyezte meg csendben az apa, ahogy elindultak a sötétkék Suzuki felé. Az járt a fejében, hogy milyen egyszerű, mégis hétköznapi csoda, ha az ember szereti a gyerekét, és az viszontszereti őt.

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here