Sokat gondolkodtam azon, hogy lehet-e az írást tanulni. Vallom, hogy nem. Semmilyen módon nem lesz jobb, ha nincs meg az emberben az a plusz, ami kihozná a benne rejlő közlésvágyat. Írni csak annak lenne szabad, aki úgy érzi, a szavak átformálják a lelkét. Természetesen lehet írni naplót, jegyzeteket, nem kell az embernek mindig világmegváltó gondolatokkal teletűzdelni a papírt. Az írás lehet terápia, megnyugvás, és öröm forrása is. Kényszerből azonban sose szabad. Ha valakiben megvan az a láthatatlan X-faktor, akkor úgyse hagyja nyugodni. Múlhatnak el évek, évtizedek, ami belül van, fortyog egy ideig, majd kirobban, ha tulajdonosa engedi.
Aki ír, más dimenziókba kerül. Elragadja a hév, és gondolatban a jövőben jár. Én se vagyok másképpen, ezért nem látom a hibáim, mert azt veszem csak észre, ami kiveri a szemem, ugyanis elmémben más van, mint a papíron. Rég egy történet mélyén csücsülök, miközben elhagyok betűket, szavakat, ám mindez nem számít, mert az írás öröm. Akkor érzem hasznosnak és értékesnek a napom, ha kiadtam magamból azokat a gondolatokat, amik kikívánkoztak. Hogy hibázom-e közben? Persze, sokat, sokszor, mert a történet lényege éppen az, hogy sodorjon, hogy felkapjon és repítsen, nem pedig visszahúzzon gúnyosan és kerestesse az elveszett betűim.
Az olvasó éles szeme azonban látni fogja. Mert ő kívül van a körön, és csak azáltal kerül bele, ahogy olvasni kezd. Ő elvárja, hogy amit lát, az tökéletes legyen. Nem könnyű ennek megfelelni, mert az ember hiába tudja, mit akart volna papírra vetni, ám a gondolatai megakadályozzák benne, hogy észrevegye, hol tévedett. Vannak alkalmak, amikor sokadszori olvasás és javítás se hozza felszínre a tévedéseket.
Egy riportban Náray Tamás mesélte a Zarával kapcsolatban, hogy főhőse megünnepelte a születésnapját december végén, vagy készült rá, miközben a csillagjegye szerint kos volt. Hiába voltak lektorok, előolvasók, senkinek nem tűnt fel, hogy decemberben még véletlenül se lehet valaki kos csillagjegyű. Az emberi elme ilyen…Átsiklik a lényegtelen dolgok felett, és haladna a történésekkel.
Ma írni, vagy mondjuk ki, írónak lenni se egyszerű. Ha eszünkbe jutnak a régiek, Jókai, Mikszáth (nem mérve magamat hozzájuk), azért azt meg kell jegyeznünk, hogy nekik nem kellett megküzdeniük a kommentek árjával. Pedig az Egy magyar nábob első száz oldalán átvergődni komoly erőfeszítés, mégse írta meg senki neki, hogy: Kedves Jókai Mór, untam a könyvét, mert nem történt benne semmi. Igaz, hogy később beindul, de az eleje pocsék.
Régen és talán ma is, ha egy könyv, írás nem tetszik, akkor félretesszük. Hogy mennyire fontos ezt az író tudomására hozni, nem tudom, de az olvasók bizonyára igen. Viszont az író is ember. Nincs olyan, akit ne zavarna a kritika, főleg a durva, a hozzá nemértő, még akkor is, ha tagadja. Ha fényképezünk, főzünk, kertet építünk, mind azt várjuk, hogy mások jó szóval illessék. Jót tesz a lelkünknek. Természetesen azt állítjuk, hogy a rossz kritika építő, pedig egy frászt. Romboló. Száz dicséret mellett azt a két rosszat úgy dédelgetjük, mintha csecsemő lenne, és hiába mond bárki bármit, lelkünk palettáján azok hagynak foltot. Kivéve azokat, akik le tudják pergetni magukról.
Ezért kedves olvasó, érdemes elgondolnia, vajon akarattal bánt-e vagy az otthoni feszültséget vezeti le virtuálisan.
Rejtő Jenő azt se tűrte, ha nevetett a poénjain a titkárnő, aki gépelte a kéziratot.
A mai világ viszont mindent akar: jót, izgalmasat, persze gyorsat, de azonnal. A mai verseknek nincs idejük megérni, mert annyi, de annyi van a neten, hogy kétszer el nem olvassuk ugyanazt. Viszont Adynak, Radnótinak, Szabó Lőrincnek már van száz év előnye, és bármilyen csodálatosak is, nem elsőre lettek mindig azok. Volt időnk ízlelgetni őket. Ha sietünk, kapkodunk, ennek öröme veszik el…
Az Onedin családot, vagy a Szeszélyes évszakokat is hetente vagy havonta láthattuk, mégse rohamoztuk meg a tévé székházát, hogy naponta akarjuk.
Bármi, amiben jók akarunk lenni, elmélyülést, figyelmet és gyakorlást követel. Talán sokan nem tudják, hogy Madách Ember tragédiájának ezer sorát Arany János írta, azaz javítás közben átírta. Megéri olykor-olykor türelmesnek lenni, és hagyni, hogy azok, akik alkotnak, alkothassanak anélkül, hogy kritizálnánk minden lépésüket. Köztudott, hogy Van Gogh is életében egy képet adott el, azt is a testvére vette meg, most meg tömött sorokban állunk a kiállítása előtt, amihez neki már vajmi kevés köze van.
Kedves Olvasók! Írni, festeni, szobrot faragni, filmet készíteni nem egyszerű, és nem is könnyű folyamat. Bele nem látunk, nem is fontos, ám abban lelhetjük örömünket, hogy egy alkotásban nem a hibákat vadásszuk. Nincs igazam?
Kép forrása: Pinterest
