Ma már napunk, üres pillanataink nagy részét az önmagunkkal való foglalkozás teszi ki. Ha van időnk, akkor azért, ha nincs, akkor meg azért. Érezhetően átestünk a ló túlsó oldalára és percenként élve boncoljuk tetteinket, érzéseinket. Természetesen nagyon fontos megismerni önmagunkat már amennyire képesek vagyunk rá. Szintén nem elhanyagolható a külsőnk, a lelkünk és belső vívódásaink sem, mert ezek által fejlődhetünk, amire mindenkinek szüksége van.
De! Manapság mindenki önmagát akarja megfejteni, vagy keresi azon utakat, amelyeken rátalálhat a legjobb megoldásokra. Ezzel se lenne semmi gond, hiszen ez természetes folyamat, csak az nem, hogy menet közben elfelejtünk figyelni másokra. Egyre nehezebben vesszük észre a körülöttünk élőket. Nemcsak a problémáikat, az örömeiket sem.
A világ összes távollévő problémájához kommentelünk, miközben nincs időnk szüleinket, barátainkat meglátogatni. Megvonjuk a vállunkat és közöljük, sok a munkánk, és a világ felgyorsult. A világ azonban azért vált gyorsabbá, mert mi azzá tettük. A huszonnégy óra továbbra is huszonnégy maradt, csak mi nem akarjuk elfogadni, ezért belesűrítünk mindent, amely által felszínesebbek, üresebbek lesznek a kapcsolataink, és jó magunk is.
Valljuk be, manapság jobban törődünk egy állattal, mint a legtöbb emberrel! És vegye a fejem bárki, kimondom, ha egy kutyáról van szó, érzékenyebben reagálnak az emberek, mint embertársaikkal kapcsolatban. Hány meg hány alkalommal fordul elő, hogy nem segítenek, ha valaki bajba kerül, inkább fényképeznek, mert ma erről szól a világ: ha van fotó, akkor minden rendben van. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy mindenki ilyen, csak az emberek nagyobb százalékban válnak közömbösebbé, mint régebben.
Jó lenne észrevenni egymást. Meghallgatni és segíteni akkor is, ha sietünk. Akkor is, ha nincs kedvünk, ha épp nekünk van szükségünk segítségre. Érdekes módon elvárjuk másoktól, hogy jók legyenek hozzánk, mi mégis kevéssé igyekszünk.
Ha most valaki azt mondja, negatív hangvételű az írás, akkor bólogatok. Igen, az, mert bár vannak, akadnak jobb tapasztalataim, tapasztalataink, akkor se látszik felszínen a javulás. Mintha az emberi állag romlana…A türelmetlenség, a gyűlölködés, az ÉN túl hangsúlyos lett a mindennapokban.
Pedig mindenki ÉN, és talán nem ártana olykor MI-vé válni, kicsit félretenni önmagunkat, nem böngészni a világhálót minden felszabadult pillanatunkban, hanem meglátni más szemében a szomorúságot, gyerekeink tekintetében a magányt, vagy szüleinkében a félelmet.
Igen, a mi életünk is fontos, mert egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, de akkor sem ártana olykor tudatosítani, hogy mások is így vannak ezzel. A legnagyobb tőke ma is az információáramlásban és a kapcsolatokban rejlik.
Sose tudjuk meg, mikor adtunk jót, amely egyszer, kanyargós úton, talán évekkel később, de visszajut hozzánk. Jónak lenni jó. Még akkor is, ha nem ezt sugallja a világ, hisz a jókat kihasználják, félretolják. Régen sem volt ez másként, de emberek vagyunk! Emberek, akik gondolataikkal, tetteikkel megszépíthetik mások életét. És ez nem üres frázis, csak meg kellene próbálnunk. A világ attól lesz jobb hely, hogy mi önzetlenebbek, odaadóbbak és odafigyelőbbek leszünk.
Az isten szerelmére, ne féljünk már időnként félretenni önmagunkat! Megéri!
Kép forrása: Pinterest
