– Egy perc és kész vagyok – kiáltott ki Regina a fürdőből.
Már régen elkészült, de a kád szélére ülve bámult maga elé és azon gondolkodott, hogy, aki kitalálta az ünnepeket, nem sejtette, hogy előbb-utóbb mind hamisakká lesznek. De az is lehet, hogy sosem voltak mások, csak a filmek tették őket szebbekké.
Gyerekkorából sem emlékezett egy jelentős születésnapra vagy karácsonyra sem. Ami csodálatos volt, az csak a mozivásznon meg a könyvekben létezett. A ragyogóan tiszta szoba, az illatos függönyök, a díszes fa és a mindenen átsugárzó meghittség nem volt más, mint a világ kollektív hazugsága, amellyel kábították egymást az emberek.
A valóság nem kellett senkinek, az emberek sóhajtva elfordultak, ha valaki kimondta az igazságot. Legyintettek és közölték, hogy elegük van a hétköznapokból, a nyomorból, szenvedésből és a politikából. Habos-babos álmokat akarnak, csodákkal teli áhítatot, még ha ennek ára is volt. Mindenki elhitte, hogy a hazugságért nem kell fizetni, majd elfelejtődik valahogy, de pár napig köntöse mögé lehetett bújni és mosolyogva kellett lesni, hogy miként hangoztatja képmutatóan mindenki, hogy itt a szeretet ünnepe.
Regina tudta, hogy a szeretet ünnepe nem más, mint a hivalkodás és képmutatás színháza. Minden évben december 24-én pontosan három órakor férje elkészítette a családi fotókat, amit megszerkesztett, ellátott jókívánsággal és feltett a közösségi oldalakra. Regina családja tökéletes volt a fotókon. A fájuk két méter magasan pompázott a hatalmas nappaliban, alatta az ajándékok, amelyek színben és méretben passzoltak a karácsonyfa külsejéhez. Jobb oldalon állt a férje, bal oldalon ő, középen a gyerekek. A két fiú közrefogta a szőke fürtös húgukat és mindenki mosolygott. Minden nyomorult évben piros ruhát kellett felvennie, amit gyűlölt, a gyerekek pedig kockás szoknyában vagy nadrágban tündököltek. Egyedül Márk lehetett fekete nadrágban, fehér ingben és enyhén borostás.
A fiúk kilenc évesek voltak, egyre jobban zavarta őket a fotózás, Léni azonban még csak három volt, ő csak tündökölt, ahogy a jó kislányok.
Márk minden évben dührohamot kapott, ha nem haladt valami megfelelő tempóban. Ha a fa nem volt elég szabályos, üvöltött és szidta a csaló árust, aki becsapta őt. Ha szép volt, akkor meg azon akadt ki, hogy nem tudta megfelelően belefaragni a talpba. Pár éve a díszekkel teli dobozt kihajította dühében a kukába, mert nem találta elég hosszúnak a rájuk kötött szalagokat.
Regina gyomorgörccsel ébredt minden december 24-én, volt, hogy hányt is, de legtöbbször csak sápadtan dagasztotta a tésztát már hajnali ötkor, és azon töprengett, hogy mikor meri bevallani már, hogy gyűlöli a halat. A bejgli mindig fényes és ropogós volt, ha egyik meg is repedt, senki nem láthatta, mert azonnal kidobta.
Márk fél nyolc körül kelt, mosolygott és vészjósló nyugalommal kezdte előkészíteni a terepet délutánra. Megitta a kávéját, elszívott két szál cigit és felébresztette a gyerekeket. Azt mondta nekik, segíteniük kell, mert a Jézuska nem győzi a sok fadíszítést. A két fiú már tavaly összenézett ennél a mondatnál, de nem szólt semmit.
Regina gyűlölte a fotókat, amelyeket a férjének okvetlenül fel kellett tennie a világhálóra, mert a föld népének tudnia kellett, hogy az ő családjuk tökéletes. És ha ezt látja az a rengeteg kiéhezett férfi, sose mer szemet vetni az ő feleségére, mondta mindig Márk. Többször részletekbe menően ecsetelte, hogy a közösségi oldalak azért is jók, mert meg lehet mutatni a világnak, hogy mennyire szépen élnek, és milyen fantasztikus a családja.
A fantasztikus család legkisebbje még semmit nem sejtett ebből, de a két nagyobbik nem teljesített jól az iskolában. Az egyik folyton ököllel szerzett érvényt az akaratának, a másik meg rosszabbnál rosszabb eredményeket hozott, ami nem volt véletlen, hisz az a szerencsétlen Timi néni nem tudott tanítani, mert épp vált, és ahelyett, hogy lefogyott volna, mint más szerencsétlen hülye, épp ellenkezőleg, hízott. Régen sem volt modell alkat, de az elmúlt egy év alatt felszaladt rá vagy húsz kiló, és nem tett ellene semmit. Márk szerint a lehelete is kellemetlen volt.
Regina is lehetett volna hibátlan, ha egy kicsit vagányabban öltözködik, de túlságosan klasszikus volt Márk ízléséhez. Lány korában még felvett miniket, de negyven felé szigorúan csak nadrágban élte mindennapjait. A karácsonyi piros ruha így mindenkinek szembeötlőbb volt és a kommentelők nem győzték dicsérni, amitől Márk mája kétszeresére dagadt. Az ő ötlete volt és az ő érdeme is, hogy végre az látszódott a képeken, aminek kellett: a boldogság.
A gyerekek gyorsan végezni akartak a fa díszítéssel, ezért szélsebesen dobálták fel a díszeket, hogy mielőbb tabletezhessenek. Lénike közben leette a ruháját, ezért azonnal ki kellett mosni, hogy délután háromra újra szép legyen.
Regina szerette volna megmondani a férjének, hogy gyűlöli az egész cécót, de nem merte. Tudta, hogy ha kinyitja a száját, Márk vörös fejjel fog üvöltözni vele, és akkor minden szomszéd hallani fogja, hogy álságos boldogságuk mennyire hangos.
A fiúk sem mertek nemet mondani az apjuknak, mert két éve megpróbálták, de az lett a vége, hogy a fényképek elkészülte után a szobájukba küldte mindkettőt és nem kaptak vacsorát. A karácsonyt akkor gyakorlatilag kettesben ünnepelték, mert Léna még kicsi volt.
A két fiú este kilencig nem jöhetett ki, nem nyithatta ki az ajándékait, és akkor is, csak egy-egy dolgot. Enni nem kaptak, mert Márk szerint meg kellett tanulniuk, hogy a szabályok betartása mennyire fontos. Abban az évben a karácsonyi képeken mindkét fiú riadtabban mosolygott, mint addig. Arcukon torz boldogsággal hirdették a szeretet ünnepét, de ezt soha nem mondták el senkinek. Regina titokban sírt a fürdőben, de ő is hallgatott. Ismerte Márkot. Ha nem is sokszor, de eljárt már a keze, igaz mindig bocsánatot kért, és virágot és csokit vett utána. Napokig bűnbánó arccal kerülgette őt, és biztosította, hogy csak hirtelen haragú, és imádja őt. Pontosan úgy, ahogy az apja, az anyját. És lám, negyven éve élnek békességben, hiszen a doktor urat és nejét mindenki szereti és tiszteli a városban. Senki nem gondolná, hogy a zárt ajtók mögött mi játszódik náluk.
– Itt is vagyok – mondta vidámra festett arccal, amikor megjelent a talpig fényfüzérbe öltöztetett arany-piros fa mellett.
– Gyönyörű vagy! – súgta oda neki Márk. – A legszebb nő, akit valaha láttam.
A nő ajka megvonaglott, és szeme egy pillanatra elhomályosodott.
– A kanapéra üljetek! – szólt a fiúknak az apa. – Vegyétek közétek Lénikét! Mi most mögétek állunk és repül is a kismadár!
A fiúk engedelmesen elhelyezkedtek, Márk pedig beállította az időzítőt. Csinált pár beállítást, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Mindjárt kész a vacsora, addig játszhattok, srácok! – mondta nekik. – Regina ezalatt kibújt elegáns piros ruhájából, felvette bő fekete pólóját meg cicanadrágját és beleforgatta a lisztbe a halszeleteket.
A ház megtelt illatokkal, miközben csend volt. Senki nem szólt a másikhoz. Apa képeket szerkesztett, anya főzött, a gyerekek meg a tablet előtt várták a szent este eljövetelét.
– Fantasztikus képek lettek! – közölte Márk, amikor egy óra múlva feltette őket a netre. Vetett még egy elégedett pillantást az eredményre, és örömmel nyugtázta, hogy megfelelő betűszínnel és nagysággal adta a világ tudtára, hogy milyen tökéletes az életük.
Regina megtörölte kezét a kötényébe és kivette a sütőből az utolsó adag zserbót.
Aztán megterítette az asztalt, gyertyát gyújtott és gondosan vigyázott, hogy a viasz le ne cseppenjen a terítőre. Az elronthatta volna az összhangot.
Mialatt Márk az ebédlőbe terelte a csapatot, a fekete pólós, hullafáradt „Jézuska” a fa alá csempészte az ajándékokat. Amikor végzett, levette kötényét és visszaöltözött az idegen piros ruhába és mosolyogva megszemlélte a képeket, amelyekre 228 lájk és 12 komment érkezett fél óra alatt.
– Boldog karácsonyt! – mondta gúnyosan a monitornak és letörölte arcáról a hamis vigyort.
fotó: Pinterest
