Nico nem Milánt nézte. Esze ágában sem volt azzal az idióta fiúval törődni, aki beugrott Arif helyett, akit valóban meg kellett műteni. A szerencsétlennek perforálódott a vakbele, ahogy ő sejtette. Nem kellett nagy zseninek lenni, hogy rájöjjön görcsei okára, pedig az a félbolond akkor is dolgozni akart tovább, amikor már a kínok kínját állta ki.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Nem, ő nem lesz ennyire bolond. Ezek a nyomorult turisták idejönnek, szórják a pénzt és azt hiszik, hogy tíz napig övéké a sziget. Királyként járnak-kelnek, vedelnek, mint az állat, aztán hazamennek és elmondják, hogy Bali egy koszfészek, tele van szeméttel. Ezalatt az itteniek kidolgozzák a belüket, nem győznek a vendégek kedvében járni, és a pénz reményében eladják a lelküket is.
Őt nem ilyen fából faragták. Esze ágában sem volt belegebedni a munkába. Ő úgy akart élni, mint ezek a gazdag gyerekek, ehhez azonban itt nem voltak meg a feltételek. Viszont vannak más lehetőségek is. Elsősorban olyanok, amelyek nem feltétlenül tisztességesek. Ez viszont nem tartotta vissza őt.
Vékony arcán megrándult egy izom, és kezdett egy újabb terven töprengeni. Arra már rájött, hogy a részegekkel a legkönnyebb. Azok nem emlékeznek, merre jártak. Így szerezte az első drágább órát, aztán keze ügyébe került egy pénztárca és egy nyakék is. Ezeket a véletlen sodorta útjába, akkor még nem sejtette, hogy a lopás mennyire jövedelmező.
Az órát, amelyet megtalált a hotel hatalmas parkjában az egyik bokor tövében, visszavitte a gazdájának. A hájas fickó csak hümmögött, és adott neki egy dollárt. Képébe vigyorgott és kitessékelte. Akkor fogadta meg, hogy nem lesz becsületes. Amire szüksége van, azt elveszi. És gond nélkül ellopta az órát, amíg a tag vacsorázott. Most a lány karkötőjére fájt a foga, de a lányra is nemkülönben, csak arra még nem dolgozta ki a stratégiát.
Nico tudta, hogy jól néz ki. Magas volt, magasabb az itteni átlagnál, emellett az arca egzotikusan vonzó volt az amerikai és az ausztrál lányok számára. Szálkás izomzatát is nagyon szerették, könnyen az ágyába másztak és nem sajnálták tőle a testüket. Ő is mindent megtett, hogy jól érezzék magukat leszámítva azt az apróságot, hogy megszabadította őket egy-két ékszerüktől és a költőpénzük egy részétől.
Szállodai munkája csak alibi volt, különben nem tudta volna elmagyarázni otthon és a menyasszonyának, honnan van pénze költekezni. Nem, Nico nem az a pasas volt, aki bele akart volna szakadni a munkába. Az élet nyújthat sokkal kellemesebbet is, mint a vég nélküli gürcölés, mondogatta magában.
Amikor Milán és Mirella megjelentek, megdöbbent. De percek múlva már mosolyogni is tudott. Lassan körvonalazódott benne az ötlet, amely gond nélkül hozzásegíti egy drága ékszerhez.
Arra várt, hogy megérkezzen Milánék rendelése. Amikor a felszolgáló nagy mosoly kíséretében az asztalra helyezte a hatalmas tányérokat, felállt és fizetett a pultnál. Tudta, hogy azonnal cselekednie kell. Mihelyt megkapta a visszajárót, határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Elhaladt áldozatai asztala mellett, és úgy tett, mintha akkor jutott volna eszébe, hogy az asztalon felejtette a telefonját. Nagy svunggal megfordult és azzal a lendülettel meglökte az asztalt úgy, hogy a kóla egyenesen Milán pizzájára dőlt. A fiú felugrott és számára ismeretlen nyelven mondott valamit, amiről Nico sejtette, hogy káromkodás lehet. Ő bocsánatkérően hebegni kezdett, felállította a poharat és azt hajtogatta, hogy kifizeti. Közben a szalvétával törölgette az asztalt. A lány karkötőjének kikapcsolása egy mozdulat volt, úgy olvadt bele a tenyerébe, mintha mindig is oda kívánkozott volna. Közben meg sajnálkozott és azt sorolta, kifizeti a kárt.
Milán haragosan bámult rá. Érezte, hogy az egész megrendezett volt. Nem tudta, hogy miért, de minden mozdulat, minden mimika hamis volt Nicon, erre gyorsan rájött. A célt azonban nem sejtette. Úgy gondolta, zsigerből gyűlöli a fiú, és ennek magyarázatát nem kereste. Ha gyűlöli, tegye. Nem érdekli.
Nico még meg is hajolt mintegy bocsánatkérően, aztán a telefonja felé mutogatott, majd felkapta és sietősen távozott, miközben a pizza árát az asztalra csúsztatta.
Mirella csodálkozva figyelte az eseményeket.
– Te nem érezted, hogy ez egész megjátszott volt? – kérdezte Milán.
– Nem tudom, nem hinném… Inkább ügyetlen mozdulatnak láttam.
– Nekem nagyon gyanús ez a fiú. – Az asztalról eközben letakarították a kólával megöntözött étel maradványait. Pillanatokon belül megérkezett egy másik pizza Tatari, és azonnal csend és rend költözött az Il Pomodoro falai közé.
– Hogy érted, hogy gyanús? Láttad már valahol?
– Persze, ott dolgozik, ahol én…
Mirella elcsodálkozott. Ő nem ismerte meg.
– Ő a munkatársad és nem is köszönetetek egymásnak?
Milán farkaséhesen harapott egy nagyot a ropogós szélű, igazi olasz tésztából, majd hagyta, hogy a finom falat szétáradjon a szájában. Akkor jött rá, hogy éhsége is befolyásolta ingerültségét. Egy pillanatra elszégyellte magát, amiért ítélkezett.
– Nem igazán, azaz csak lesz, mert holnap állok igazán munkába.
A lány nem firtatta tovább a dolgot. Érezte, hogy valami nem kerek. Mégis hallgatott.
– Mesélj nekem, mi szél hozott a szigetre! Nem hittem volna, hogy összefutok valakivel, akit Pesten láttam. Ki hinné el nekem, feltéve, ha nem követsz – mondta és közben szeme pajkosan megvillant.
– Persze, hogy követlek… Azért is akartalak elgázolni, utána meg repülőre szálltam, és utánad jöttem, hogy itt raboljam el a szíved!
– Minden lány álma egy ilyen vallomás – kacagott Mirella. – Csak azt nem értem, miért kell dolgoznod, ahelyett, hogy engem szédítenél?
– Miért? Mert én egy szegény legény vagyok, aki azért indult világgá, hogy királylányt vehessen feleségül, ám amíg keresgél, nem halhat éhen.
– Jogos… Bár a királylányok nem esnek el és ficamítják ki a lábukat.
– Vannak olyan királylányok is…
Mirella ekkor annyira nevetni kezdett, hogy a torkára ment a falat.
– Nonono! –mondta a srác. – Nem akarlak én minden pillanatban megmenteni, jó lenne, ha hagynál néha pihenni is… A megmentősdi nem könnyű szakma.
Erre a lány boldogan felkacagott. Sugárzott belőle az az életöröm, amit Milán a világon mindennél többre értékelt. Mosolygott a szája, a szeme és az egész lénye.
– Félretéve a viccet, miért pont Bali? Miért ide jöttél dolgozni? Mások közelebbi országokat választanak.
Milán nem akart hazudni, de az igazat sem akarta megmondani. Szerencsére nem kellett nagyot lódítani, mert bár egyre jobban bejött neki a lány, nem avathatta be első este élete minden részletébe.
– Épp az volt a cél, hogy messzire kerüljek otthonról – mondta minden hazugság nélkül. És ez abszolút így volt.
– Menekültél?
– Igen, így is lehet mondani.
A lány felhúzta a szemöldökét.
– Bajban vagy? Vagy egy szerelem sodort messzire?
– Mondjuk úgy, hogy nem egyszerű a helyzetem. Inkább mesélj te! Mivel foglalkozol otthon? Az anyukáddal jöttél Balira?
A lány derekasan küzdött a pizza utolsó falatkájával, amikor az utolsó kérdés a torkára forrasztotta a szót. Eszébe jutott apja, aki ha visszaért azzal a nővel, lehet, hogy már keresteti, pedig hagyott neki üzenetet. Remélte, hogy ez eszébe sem jut, de tudta, mindenre képes és ez nem töltötte el nagy örömmel.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
